Bele a vakvilágba

Járok már pár hónapja gyakorolni a vakvezető kutyákkal, gyűlnek az esetek, persze soha nem a kutyákkal van nehéz dolgom, hanem a zemberekkel. Jajistenem, senki nem mondta, hogy ez ekkora szopás lesz. Gyűjtögetem színes kis csokorba, mikkel szórakoztatnak nap mint nap, legyen ennek első fejezete a 

helyben maradás, 

illetve a helyben maradásban levő kutya össznépi szívatása.

hentes

önmagában is stresszes szitu

Ez a feladat sarkalatos része egy vakvezető kutya kiképzésének; ha leendő gazdája leteszi valahova az ebet ügyintézés, vásárlás, satöbbi közben, annak kutya kötelessége ott is maradni, vonuljanak előtte bár ugrabugra óvodások, vagy túlérett sonkák kánkánt járva hula-hula szoknyácskában. Mert most képzeld el, hogy nem látsz, és nincs ott a kutyád, ahol hagytad. Para, mi?

Namármost, higgadt fekvésre bírni egy egy év körüli, messzemenően filantróp és nyüzsi labradort izmos feladat, tegyük fel, hogy nyugis környezetben már megy, sőt enyhe ingerkörnyezetben is, lássuk akkor élesben. Buszon, buszmegállóban, boltban. Egészen addig működik, amíg nem jön Az Utca Embere. 

Jó esetben csak néz. Elbájolt mosollyal, fejét félrebillentve, a kutya szemébe bele. A kutya meg örül, hogy felveszik vele a szemkontaktust, valami történik, megy örülni: Megmentőm! Végre valaki szeret!

Van, aki beszél is (hogytemilyengyönyörűvagy, istenemdeokos, jajjdecukiodanézz, háthogyvagyszépségem, hogyhívnaktedrága, stb.), lehetőleg gügyögve, a nemzetközi helyzet pedig fokozódik, merthogy ebzetem erre szinte tutira felpattan, én meg mehetek visszarakni, persze én vagyok a rohadtszemét, még akkor is, ha előre szólok: vegzálja csak nyugodtan, de ha elmozdul, bünti lesz. Micsoda gonosz némber vagyok, hát.

De a legjobb, amikor emberünk cicceg, cuppog, térdet csapkod, hívogat, én meg nem állok neki kiselőadást tartani, miért is nem kéne (nem mindig vagyok gyógypedes kedvemben, na), csak csörrentek egyet a pórázon, félhangosan “fekszik, marad!”-ot sziszegek és visszabámulok meredten, mikor a ciccegő csúnyán néz, mármint ha felnéz egyáltalán, és nem ész nélkül nyünyürüzik tovább. 

Most komolyan, mit vártok, jóemberek? Vegyük végig:

  1. Ha a kutya jól nevelt és rutinos, úgysem fog figyelni, odamenni meg pláne. Akkor minek?
  2. Ha tanítás alatt áll, akkor jól megszívattad, mert hibázni fog, a gazdája meg korrigálni kénytelen, ami stressz kutyának, kiképzőnek egyaránt. (És tévedés ne essék, a büntetés nem feltétlenül jelenti a kutya fejének letépését vagy hasonló drasztikusságot, egy pórázrántás vagy egy sima rászólás is büntetés. De az is kellemetlen neki. ) Most mondd, megéri mindez azért, hogy te két másodpercig simi-simizhess egy vadidegen kutyát? 
  3. (Szerintem titokban ezt várja mindenki) A kutya válaszol. Mond valami elméset, pl. Buksinak hívnak, vagy álláspontom szerint Kína és az USA közös intervenciója szükséges a közel-keleti konfliktus megoldásához. Hát ez tényleg valószínű.

Ember, ha már mindenáron figyelmet akarsz, pont ettől a kutyától, pont itt, pont most, mert létezni sem tudsz anélkül, hogy megmunyiznád, hogy rád figyeljen, hacsak egy pillanatra is, mert érezned kell, hogy fontos vagy, hogy hatást váltasz ki, mindez rendben is van, bár szerintem vagy pszichológusra lenne szükséged vagy egy saját kutyára, de ha mindez nem jön össze, mert azok nem ingyen vannak, cserébe ez az adott fél perc hírnév igen, könyörgöm, 

legalább kérdezd meg, szabad-e. 

This entry was posted in fegyelem, kiképzés, munkakutya, nevelés, segítőkutya, tanulás, vakvezetők, város. Bookmark the permalink.

One Response to Bele a vakvilágba

  1. Andi says:

    Nagyon jó!
    Pláne, ha rajta van egy vakvezető hám vagy egy “tanuló kutya” felirat…