I.M. Maffia

Azaz in memoriam. Mert meghalt a cicám.

MaffiközeliIgen, ez egy kutyás blog, viszont Maffival töltöttem a fél életemet. 18 évig voltunk együtt, még macskának is szép kor. Bőven megérdemli a megemlékezést, nem mellesleg ez nekem is segít feldolgozni az elvesztését.

Lelkiekben már készültem rá, hogy előbb-utóbb elmegy, de nem így… pont előtte való este beszélgettünk arról, hogy valahol 9 éves kora tájt a cinyó megállt, és onnantól elfelejtett öregedni. Az állatorvos is csodájára járt, amikor nagy ritkán találkozott vele, ő 7-8 évesre tippelte volna az akkor már a 17-et taposó cirmost. Összes foga megvolt (az egy jobb felső szemfogat kivéve, amit valami ifjúkori bunyóban vesztett el), nem hízott el, hajnalonta lelkesen ordítva rohangált az alomtálca-kanapé-előszoba viszonylaton meg az idegeinken. Gond nélkül ugrott fel asztalra, fotelbe, visszakézből pofozta a kutyákat, foszladósra rongyolta karmaival néhány bútorunkat.

De belül valószínűleg már öreg volt. Különben nem vitte volna el egy féreghajtó által kiváltott allergiás reakció.

És én még örültem is neki, milyen szépen elfogadta a gyógyszert, hogy nem kellett belemélyednünk a “tablettabeadás macskáknak” nevű távol-keleti küzdősport alattomos fogásaiba se pro, se kontra. Megszokta, hogy ha kellemetlenséget is okozok neki, annak valami célja van, nem szórakozásból kínzom.

Tíz perc múlva már hevesen hányt, remegett, tántorgott, zihált, egy az egyben mérgezéses tüneteket mutatott. A közelünkben levő rendelő még nem nyitott ki, kocsi nem volt, hogy a távolabbiba vigyem, egyik kezemmel lázasan hívtam az állatorvost, míg a másikkal a cica szívverését figyeltem. Ami egyre gyengébb lett, aztán érezhetetlen. Pedig még élt, fuldoklón, görcsösen szívta be a levegőt. Mindnél azért könyörögtem, legyen ez az utolsó… iszonyú, amikor rádöbbensz, innentől nincs segítség, és azt kívánod, legyen vége inkább. Utoljára még teljes hosszában megfeszült a teste, aztán elernyedt.

A bogyó beadásától számítva 20-25 percen belül lezajlott az egész. Igazság szerint valószínűleg akkor sem lett volna esélye, ha azonnal kéznél van állatorvosi segítség kalcium-injekcióval, infúzióval. Ha egy ilyen kicsi, kölyökmacskának való adagot sem bírt el a szervezete… a létező legkisebb kiszerelést kapta, mivel  alulról súrolta a három kilót.

Persze ettől függetlenül iszonyúan fáj,  hogy még élhetett volna. Ha csak fél évet bír a szíve, akkor annyit. Timbert sorozatos szívrohamok vitték el, voltak előjelek, volt egy kis idő elbúcsúzni. Maffi viszont hajnalban még levágta a szokásos ordítós műsorát, reggel elégedetten durmogva mutogatta a pocakját, hogy ott kell simizni, tekergett a lábam körül a reggelijére várva. Aztán egy óra múlva már nem élt.

Fot0043

Hencsergő a radiátoron

Nagyon csend van nélküle, pedig általában nem vetette észre magát. Csendesen szundikált a cicafotelban, a hencsergőjén, nyáron meg a kanapé háttámláján, ahova csak azért sütött a Nap álló délután, hogy egyes cicák kényelmesen szoláriumozhassanak rajta. Estefelé élénkült meg, amikor közeledett a vacsiidő, nyáron 7-kor, télen este 6-kor már rettentő türelmetlenül tekergett a kamraajtó körül, és közben hangosan énekelte az Éheztetett Cica Dalát. Mióta ő nincs, szegény Dorka csendben koplal még fél 8-kor is, mert cicavekker nélkül simán elfelejtem megetetni.

2012-08-29_16-55-39_748

Cicaszoli

Négy hónapos volt, amikor elhoztam Tassról. Ismerősöm orosz kék nőstényének, Csíkosnak évente egyszer-kétszer becsúszott egy “véletlen” frigy, amiből átlag hat kis nyivák született. A ’94-es őszi alom legéletrevalóbb tagja volt Maffia, a testvérei nagyrészt a falusi lét veszélyeinek estek áldozatul. Ennek megfelelően aligsüldő korára már meglehetőst gyanakvó és félénk kiscica lett. Az se tett jót neki, hogy egy kartondobozban vonatoztattam őt Pestre, amikor kiengedtem végre belőle, azonnal bevackolta magát az ülőbútor alá, és két napig elő se jött. Sírtam örömömben, amikor a második éjszaka kimerészkedett végre kajálni. A dolgát nagyon kulturáltan intézte addig is, mert megtalálta a tartalék homokot a kanapé alatt. Lassan összebarátkoztunk; ahhoz képest, hogy nem szerettem addig a macskákat (csak nagyon akartam már valami szőröset, négylábút, dédelgetnivalót, viszont a kutyára tavaszig várnom kellett), teljesen meghódított.

Maffikvncsi

Udvari macska

Akkoriban földszinten laktam, udvari lakásban, kijárhatott kedvére. Ennek köszönhetően egyszer be is kapta a legyet, a családi hagyományhoz hűen hatot kölykedzett. Utána inkább ivartalaníttattam, elég meló volt egy alomnak gazdikat szerezni.

Nagyon okosan a kapun kívülre nem merészkedett – pedig megtehette volna -, maradt a viszonylagos biztonságban, akkor is, ha ez néha területvitákkal járt. A ház többi macskájához képest Maffi volt a legkisebb, úgyhogy többnyire menekülőre fogta, az elhízott öregnéni-kedvenceknek esélyük nem volt utolérni.
Időnként hazaállított egy-egy kint fogott egérrel, verébfiókával. Sokszor nem is vettem észre rögtön, csak arra figyeltem fel, hogy Timber, Maffia és Gizmo (a másik macskám, aki pár év után átköltözött a szomszédhoz hosszas, párizsival hangsúlyozott csábítás hatására) körbeállnak valamit, és morognak rá. Szétcsaptam köztük és eltakarítottam a maradványokat. Aztán Maffi egyszer élő egérrel állított haza. És jól elengedte. A cincogi bevackolta magát a sarokban egy repedésbe, én meg hosszan vakartam a fejem, hogy most akkor tegyek ki egérfogót? Miközben két macskám van?! Szerencsére az egérnek hamar leesett, hogy itt túl stresszes az élet, és emigrált.
Másik kedves szórakozása volt a hajnali postaszolgálat. Jelesül ha cirmogóm belefáradt az éjszakai csatangolásba, felugrott az ajtóra szerelt postaládára (ez jókora zörrenéssel és némi könnyed szívrohammal járt), aztán rázendített, hogy ugyan engedném már be. Százszor és még egyszer megfogadtam, hogy nem, nem mászom ki az ágyból, tőlem énekelhet ahogy akar, ha ki tudott menni az ablakon, be is tud jönni ugyanott. Nem tudott. Vagy nem akart. De a végén mindig ő nyert. És még csak el se találtam soha a fenéken-billentésre emelt mezítlábammal, amikor beiszkolt. Persze soha nem tudtam hosszan haragudni rá.

Maffi

Kéretik pocizni!

Nem ismerek ugyan túl sok macskát, de Maffi nagyon kiegyensúlyozott jellemű, okos cirma volt. Nem tolakodott, erőszakoskodott, megérezte, mikor van nagy szükség rá, és akkor jött. Persze ha csak simán cicázni akartam, akkor kérette magát macskamód, amikor végre odasétált hozzám mintegy véletlenül (“áhh, csak erre jártam, gondoltam, benézek”-kifejezéssel a pofiján), fenemód megtisztelve éreztem magam. Ha belelendültünk mindketten a nyálas édelgésbe, simogatásba, néha ráfogott karommal-foggal a kezemre, de ha az arcomat dugtam hozzá, soha nem gorombáskodott. Utálta, ha felemelem, de általában sztoikus nyugalommal kivárta míg lerakom.

Kb. tíz éves koráig még elbújt az idegenek elől, de később barátkozósabb lett. Ha jött hozzám valaki és leült a kanapéra, hamarosan megjelent és pár simi után hanyattdobta magát. A macskaszőr-allergiásokat extra hamar megkedvelte, dörgölőzött villamosodásig, szegény delikvensek meg vöröslő szemmel fuldokoltak. Biztos úgy érezte, valami bajuk van, és ezért kiemelt figyelmet és vigasztalást igényelnek.

Maff

Cicatekercs

Dumálósabbá is vált senior korára, minden felugrását kommentálta egy halk brrr-nyáu-val, ha álmából ébresztettem simogatással, murrrk?-ot kérdezve riadt fel. Tekercsben alváskor hallhatóan horkolt. A pirkadati vernyákolásokat már említettem, megvolt a pontos koreográfia; először a cicaWC kaparászását hallottuk, majd a macsek kiló hússzal kilőtt alomdarabokat szórva maga körül, eltepert a nappalin át a bejárati ajtó felé, a parkettán driftelt közben, majd lepattant az ajtóról, visszarohant a nappaliba a kanapéig, megtépte kicsit az oldalát, átrohant rajta, elrúgta magát a másik végéről, újabb drift a padlón, majd szökkenés a cicafotelba. Közben pedig torkaszakadtából ordibált olyasmiket, hogy: “Szartam! Nyjááóó! Büdöset! Nyááúú! Mindenki meneküljön! Miiáááóóó!”.

Kutyáktól nem félt, igaz, nem is találkozott macskagyilkos példánnyal. Mondjuk Rob biztos belekóstolt volna, ha utcán találkoznak, de nálunk annyira elképedt azon, hogy a macska blazírtan elsétál az orra előtt, hogy csak nézett és halkan sírva szedegette az önértékelése cserepeit. Maffiban meg fel sem merült, hogy egy ilyen alantas lény az engedélye nélkül moccanni mer.

TimbiMaffi

Miért ne játszhatnánk az ágyon?

Timber fél évvel volt fiatalabb nála, együtt nőttek fel. Nem volt persze kérdéses, ki a ház valódi úrnője, de egész jól elvoltak. Karácsonykor például remekül összedolgoztak; Maffi lepofozta a fáról a szaloncukrokat, Timbi meg kibontotta, tiszta buli.

Egészen máshogy állt a helyzet Dorkával, aki sokáig rettentően irritálta a cinyát. Látszott rajta, hogy “azt a másikat egész jól megneveltem már, most ezt minek kellett idehozni?!”. Addigra persze Maffi is sokkal rigorózusabb lett, túlesett egy költözésen (amit nagyon nehezen viselt), kényszerűen benti macskává vált, na meg beismerem, Dorka nem csak az ő türelmét tette erősen próbára. De aztán ők is összeszoktak. Amikor azt hitték, nem látom, még orron is nyalták egymást. Mindkettőjük élvezetes játéka volt a reggeli előtti felfokozott hangulatban a mindjárt-de-nagyon-széttéplek.
Doris napok óta meglepően csendes. És kevesen vagyunk.

Nagyon hiányzik. Fájón üres a cicafotel. Nincs többé brrr-nyáu.

This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

2 Responses to I.M. Maffia

  1. Ági says:

    Update: lépdaganata volt Maffnak, pár hónapot élt volna már csak…

  2. Vakond says:

    *5-ös megemlékezés. Egy év távlatából is tetszik.