Csont nélkül

Azt mondták, várjak egy hetet. Hogy lemenjen a gőz az agyamról. Van ennek vagy két hónapja, de még mindig pöfögök néha.

Március 15., esőzés, kirándulást terveztünk, de annyira azért nem vagyunk hardcore túrázók, otthon punnyadós nap lett belőle. Míg meg nem hallottuk a sírást.

Másodikon lakunk, ablakok zárva, de így is egyértelműen felismerhető, összetéveszthetetlen kutyasírás volt, fájdalommal teli, panaszos, mint aki halni készül. Egymásra néztünk KK-val és rohantunk le: megöljük, akárki bánik így ebével.

Tízévesforma kislányt találtunk, póráza egy shiba inuban végződött. Lányka kétségbeesve, könnyes arccal figyelte a kutyát, aki görbített, nyomott, időnként felüvöltött. Alábbhagyott harci kedvvel faggattuk a gyereket: mi történt?

Hát csontot kapott a kutyus, az történt. És benne rekedt.

Kérdeztünk tovább: szüleid itthon? Csak nagymama? El tudjátok vinni állatorvoshoz? Igen most, azonnal? Nem? Itt laksz valahol? Mutasd, merre!

KK elindult a kislánnyal, hogy engedélyt kérjen: elvinnénk a kutyát az ügyeletre, mégse kaphatjuk csak úgy fel. Addig én lenn maradtam a szűkölő állattal az ömlő esőben, minden várakozással töltött perc egyre hosszabbnak tűnt, a kutya kínjai fokozódtak, nyomott és üvöltött, a fél Bocskai út már az ablakban lógott, tehetetlenségemben én is üvölteni tudtam volna, könnyeim összekeveredtek az esővel, rémülten láttam, hogy a végbele kezd kifordulni, basszus ez itt hal meg. De nem, végre kiszabadult az a kakidarab, ami elzárta a többi útját, onnantól potyogott folyamatosan a kőkemény áldás, tört a járda, ahol földet ért.

Közben megérkezett a nagymamai hozzájárulás: vihetjük. Nagyi megkapta mindkettőnk telefonszámát, KK ott helyben fel is hívatta magát, nem kamu, nem kutyát lopni akarunk. Bár a probléma megoldódni látszott, bedobtunk az ebet az autóba, és tűztünk az ügyeletre. És jól tettük, mert beöntésre azért még rendes adag kijött belőle, fintorgott az állatorvos: mennyi csontot evett ez a kutya?! Mi meg magyarázkodtunk, nem a mienk, a nevét se tudjuk, csak ilyen hülye irgalmas szamaritánusok vagyunk, hogy elvettük egy vadidegen kutyáját, hogy segíthessünk rajta. Gyanakodva kérdezték, hogy és akkor ki fizet? Persze hogy kifizetjük, csak lássák el rendesen. Ezek után kapott még gyulladáscsökkentőt, fájdalomcsillapítót, kimosták fertőtlenítővel is, mert tiszta seb volt a végbele.

És kifizettük, és KK kabátja némileg szaros lett, mert a beöntés hatása elég rapid volt, és nem csak a rendelőt, hanem őt is beterítette, és hazafelé az utolsó pillanatban álltunk meg és szálltunk ki, mielőtt csóri kis szuka a kocsiban hányt volna egy embereset, de mindegy, megúszta a kalandot és vihetjük haza.

Nagymama lejött a kapualjba érte. Nem látszott rajta különösebb aggodalom, sietősen nyúlt a pórázért és már indult volna befele. Megállítottuk, hogy a lelkére kössük, pár napon belül el kell vinni kontrollra, újabb gyulladáscsökkentőre lehet szükség. És hogy soha, semmilyen körülmények között ne adjanak neki csontot. Vonogatta a vállát, hogy ő nem tud figyelni rá, a kutya lop, és különben is kislány volt (ez nagyon gerinces ám, a kutyára fogni meg a gyerekre). A kezelői lappal együtt a számlát is a kezébe nyomtuk, rápillantott, majd közölte, hogy ő ezt nem tudja kifizetni (nem volt amúgy csillagászati összeg, ügyeleti felárral sem, egy fajtatiszta shiba inu árához képest meg pláne), sarkon fordult és bemasírozott.

Néztünk egymásra hülyén. Pár órán át még naivan vártuk, hogy esetleg anyuka felhív majd, ha nem is azzal, hogy mivel tartozom, de legalább ennyivel: köszönöm.

Egy március 20-i fb-fotó szerint a kutya megvan, egészségesnek tűnik.

Szívesen.