Egyik buta, másik eb? Ne már.
Megjelennek időről-időre ilyen sorrendek, hogy aszongya “a világ tíz legokosabb kutyafajtája”, meg “szuperkutya-rangsor” meg ilyesmi bombasztikus marhaságok. Ezek szerint az élvonalban mindenképp ott van a border collie, a németjuhász meg az uszkár, a többinél már nagyobb a szórás: futottak még a labrador, a dobermann, a golden retriever.
Kérdem erre: és hol a mindenkiből hülyét csinálni képes tacskó? A világ összes rendőrségén, kereső- és mentőmunkát végző egységében alkalmazott malinois? A Maszk Milo-ja, vagyis a jack russel terrier? A terápiás kutyaként szempillarezzenésre is reagáló spániel? A snauzer, a spicc, a kelpie, az ausztrál ketyókutya cattle dog, a corgi? És – nem utolsósorban – a keverékek?
Nem kicsit veszélyesek egyes kutyafajtákra ezen rangsorok, a reklámokban és filmekben mutatott meseszerű kutyaszemélyiségekkel karöltve elhitetik az egyszeri kutyással, hogy a kutya “eszén” múlik, milyen lesz közös életük. Be is dőlnek nem kevesen, a meglódult keresletnek köszönhetően beindulnak a szaporítóműhelyek: számolatlanul gyártják az aktuális divatnak megfelelő szerencsétlen négylábúakat, hihetetlenül lerontva ezáltal a fajta vérvonalát. Pár tíz éve a német juhászok voltak felkapottak, ennek köszönhetően születtek egyre torzabb hátsó fertályú, diszpláziás, gerincbántalmaktól szenvedő kutyák. A labradorok itthon is, de főleg Amerikában kedveltek, anno a 101 kiskutya hatására a dalmata, a Men in Black-ére a mopsz, pár éve a golden retriever és a beagle, ma a border collie (és itthon a magyar vizsla) menő. És persze pit bull, az örök sláger (és a staffordshire terrier, a bullterrier, az amstaff, meg az egész kőfejű retyerutya).
Aztán mégis tele a menhelyek velük.
Mert a szuperokos szuperkutyából hozzáértő nevelés híján, magától valahogy mégsem válik Rex felügyelő, Benji, Pongó, Frank, Milo. Lesz helyette mindent szétrágó, tomboló, agresszor, idegbajos, kezelhetetlen istenátka.
Én nem ilyen kutyát akartam!
Mi most akkor mik vagyunk?
Pedig a kutyában ott a lehetőség, az igazán népszerű fajták egészséges képviselője általában tényleg könnyen képezhető, lesi tanítója óhaját, ha megvan hozzá a kulcs, a módszer, a motiváció. Kezdő kutyásnak azért bőven nagy falat lehet, mondjuk ebben segít egy jó kutyaiskola. De a többi kutya is okos; abban, amire kitalálták. Ne várjunk a bichontól fenevadságot, a bernáthegyitől piruettezést. Ha eredeti funkciójától teljesen eltérő viselkedést várunk kutyánktól, például hogy lecserélje a szabad birkahajkurászást pórázon parádézásra, a patkányfogást kanapén hencsergésre, a végeláthatatlan apportírozást gyerekek lovagoltatására, nemcsak boldogtalanná, de akár beteggé is válhat.
És ez most nem azt jelenti, hogy az ötödik kerület közepén kerítenünk kell egy barinyájat a mudinknak, patkánytanyákra kell járnunk a terrierünkkel, vérgőzös vadászatra a vizslánkkal, ezer más lehetőség nyílik ezen energiák levezetésére a kutyás sportok terjedésével. De a legjobb mégis az lenne, ha az életmódunknak, és nem a divathullámoknak vagy a csinos küllemnek megfelelően választanánk társat 10-15 évre.
Hogy mitől alakultak ki mégis ezek az okos kutya-hiedelmek? Nagyon egyszerű: ha egy fajtát évszázadokon át arra szelektálnak, hogy minél szorosabban együttműködjön az emberrel (juhászkutyák, munkakutyák), voilà: azzal könnyű lesz együttműködni. Amelyiket önállóságra, magánakciókra (kotorékok, agarak), vagy eleve távolságtartóbbak (északi fajták), azokkal nehezebb. De ettől még nem buták. Mások. Máshogy kell viszonyulni, nyúlni hozzájuk.
Tulajdonképpen nem is értem, miért a kutyától várjuk el, hogy okos legyen. Nekünk adott a lehetőség, hogy utánaolvassunk, kérdezzünk, tájékozódjunk, nálunk a szembefordítható hüvelykujj hatalma, mi tartjuk magunkat az evolúció csúcsának, a teremtés koronájának, a felsőbbrendűnek.
Hát akkor viselkedjünk is úgy.
