Lelép
Menekülőre fogtam kicsit a rohangálós, nagyvárosos, magas szállószőr-koncentrációs mindennapokból, lemondtam edzéseket, háznál képzést, agilityt. Irány a szlovén határvidék, madárcsicser, feszülő rügyek, lovak, macskák, túrázások, látható Tejút, hajnali kukurikú, kecsketejes kávé – kocsiba vágtam tehát pár váltás ruhát, némi száraztápot és a sheltiebogyót.
…
És Dorka?
…
Dorkát nem vittem.
(nagyonnagyon szomorú)
Nem mertem. Mert folyton rá kellett volna figyelnem. Hogy ne bunyózzon, ne lincseljen, ne kerüljön senki útjába. Ne húzza meg a nyakát. Egy percre nem veszthettem volna szem elől.
Az önzést választottam, Dorci itthon maradt.
Ardi mindenesetre próbált kettejük helyett is nyüzsögni, belekotnyeleskedett macskapopsiba, kutyabalhékba, lótanításba, folyton hallatta férfias hang csipogását. A csirkenépet már viszonylag ritkán kergette meg, de azért résen kellett lenni. Tudod, allergiás, meg minden.
Túrázni viszont eljöhetett, bár az erőbeosztást még tanulnia kell, mert az elején bolondul ugrabugrált, rohangált fel-alá, a végén viszont már csak vonszolta a korpuszát. Ami ráadásul teleakadt bogánccsal, ágakkal, sárgöröngyökkel, egyszer le is kellett szállnom valamennyire kipucolni a gatyáját, mert folyton az ösvény közepén állt neki kihúzgálni magából a kényes sheltiepopsit szurkáló törmeléket. A legkevésbé sem zavartatta magát attól, hogy vágtázó ló közeledik mögötte.
Félelmetes, mennyire nem tart a lovaktól, holott egyetlen rossz lépésüktől kilapulna. Mégis vígan kergetőzik a paták között, szimatolja a méretes orrokat, repül rá a hulló citromokra. Még a lóháton is megmarad, ha muszáj. Kenta különösen haver, mivel vele foglalkozom a legtöbbet, van alkalmuk ismerkedni. A nagydarab felevér gyengéden bánik a kisrókával, ha az a keskeny ösvényen torpan meg előtte, finoman továbblöki az orrával, tűri azt is (pedig nagyon utálja), ha közvetlenül a patái mögött bocog a letaposott fűben, egy idő múlva pedig inkább félrehúzódik, hogy előreengedje. Az egyetlen amit nem tolerál, az a felugrálás, úgyhogy amikor már nagyon fáradt a sheltie és felkéredzkedne az ölembe, kerülöm vele a szemkontaktust, mert még engedélynek veszi. És Kentán dobbantana hozzá.
Fellép
Hosszú évek meddő próbálkozásai, csalódásai (és egy nagyon elrontott Dorka…) után végre kezdem megtanulni, hogy is lehet jól csinálni ezt a klikkeres formálásos dolgot. A legnagyobb meló Dorciból kiszedni a beletáplált frusztrációt, de úgy tűnik, jó irányba haladunk. Ardival már eleve több tapasztalattal kezdtem, remekül megy neki a találgatás, én pedig imádom figyelni, ahogy használja az eszét, próbálkozik, és persze baromi lelkes is hozzá.
Sok más kutyát láttam azóta belekóstolni, nagyon jó fejek, ahogy gondolkodnak, agyalnak: mi a fenét akarhat? aztán kezd leesni nekik, és onnantól piszkosul élvezik. Vérszemet kaptam; miért ne lehetne lóval megcsinálni? Tutira próbálták már, hisz tengerimalaccal, cápával, birkával, macskával is megtették.
Felapróztam pár almát, répát, teleraktam vele a zsebem, és lehalásztam Zsandárt, ki kedves, emberszerető, együttműködő paripa hírében állt. (Az is, csak terepre ne próbálj meg kimenni vele, mert robbanásig rakott gőzmozdonnyá válik.) Célnak kitaláltam, hogy lépjen fel egy murvával töltött traktorgumira, gondolván, ez milyen nehéz feladat, merthogy Kenta a közelébe se hajlandó menni eme félelmetes lóevő céltárgynak. Kipróbáltam azért Zsandival, odavezettem, nem lépett rá. Kontrollként odavittem a szomszédos dobogóhoz, azt ismerik már mind, ő is felállt kérés nélkül. Jessz, király, ez lesz a jó kis feladat.
Megmutattam neki a klikk-kaja összefüggést, hamar megvolt neki. Legalábbis tudatosodásnak véltem, hogy nem az almát osztó, hanem a klikkelő kezemet böködte az orrával. Kábé 10 perc, negyedóra alatt a fellépés is sikerült, nekem meg körbeért a vigyor a fejemen. A hátsó lábbal fellépés-áthaladás még nem ment, de így is elégedett voltam, mint pocok a gabonaraktárban.
Aztán kiderült, hogy rég tudta.
Lehervadtam tökre. No de sebaj, itt van Kenta, a paragép, na majd vele! Másnap nekiláttunk, odáig jutottunk, hogy a bal mellső patájával megkapirgálta a gumi szélét. Ahhoz képest, hogy eddig messze elkerülte, ez is eredmény. Azt meg pláne annak veszem, hogy pár órával később elkezdte spontán emelgetni a bal mellsőjét és közben bökdöste az almatároló zsebem.
Átlép
Rendeltem egy csomó cuccot a ColorFunDogs-tól, majd’ mindet valami egyedi csűrcsavarral kértem, szóval leveleztünk egy ideje, mi hogy legyen. Aztán eszembe jutott, hogy megnézzem a térképen, hol is vannak ők; hát nem messze az én zalai tartózkodási helyemtől, úgyhogy abban maradtunk, átruccanok hozzájuk élőben letisztázni a sóhajaimat. Felkaptam Ardit, csőre töltöttem a GPS-t és irány Hegyhátszentjakab.
Gyönyörű erdőkön, dombokon át kanyargott az út, aranyló naplementében léptem Zalából Vas megyébe. Bíztam a GPS-ben, mint a vezércikkben, úgyhogy vígan letértem a főútról ott, ahol javasolta. Eggyel korábban, mint kellett volna.
Nagyrákos felől jöttem, Pankasznál vitt be az erdőbe
Gyanúsan fogyott a betonút alattam, hamar földút váltotta fel. Akkor kezdtem aggódni, mikor megláttam a farakásokat az út mellett, erdő+földút+faszállítás nem jó ómen. Ha ugyanúgy megsüpped a nehéz rakomány és a traktor alatt a talaj, mint hajdanvolt lovas útvonalainkon, az életben nem keveredek ki innen a Ka-val. Fennakadok, és megesznek az erdei trollok.
Kezdett sötétedni. Nehogymár túl jól érezzem magam, a telefonom is rinyáló üzemmódba kapcsolt, kevesellte a naftát. Az autós töltőt nemrég vágtam a kukába, atomjaira hulló kínai gagyinak bizonyult. Póttöltő otthon, 300 km-nyire tőlem. Remek.
Végre lakott településre értem, tábla ugyan nem volt, de biztos voltam benne, célomhoz értem. Szupi, már csak a Kossuth utcát kell megtalálni, imádkoztam egy gyorsat a merülő aksihoz és bevillantottam a google maps-ot. Fordulás vissza, a két utca közül a másik kell nekem, a 87-es számot megtalálni már nem lesz nagy kunszt.
Aha. A Kossuth utca 12-ig volt számozva, majd szántóföld következett. De abból jó sok.
Megint telefon, gyors ellenőrzés, jött egy e-mail is: ha nem találsz ide, szólj. Pötyögöm kétségbeesetten: szólok, hívj fel plííz!! (A honlapon ugyan fenn van a számuk, de hol volt nekem annyi térerőm, hogy betöltsem…) Térkép, hol a francban vagyok egyáltalán?! Szaknyér?? hát az meg hol? Mindjárt besötétedik és jönnek a baltás zombik. A következő falu Hegyhátszentjakab, elvileg egyenesen átvisz az út, spuri!
És megkönnyebbülés, mert feltűnt a megfelelő helységnév. Kossuth utca is megvan, király. Igaz, elsőre rossz irányba indultam rajta (hát persze, hogy), aztán meg annyira kanyargott, hogy alig hittem el, ez még ugyanaz és nem valami leágazás, de végül a házszám is meglett.
A csengő már kevésbé. Kapu zárva. Pingvinezés, toporgás. Hátul a kertben látszik némi mozgás, integetek veszettül, a szürkületben nem látom, észrevettek-e. Kutyák is bevillannak olykor, border collie, sheltie, legalább jó helyen vagyok. De azok se reagálnak bátortalan hahózásomra. Majd jön az isteni szikra: hisz van csengőm! Ardit előkapom a kocsiból, némi könyörgés után hajlandó felugatni, erre már reagálnak a házőrzők és gazdáik, örülés van. Aztán anyagválogatás, próbanyomtatás, másnap megyek vissza a kész holmikért. (Nem Szaknyéren át.)
Innentől már egész eseményelen, visszafelé a 86-oson megyek. Van ugyan némi Párbaj-fílingem, ahogy figyelem a visszapillantóban az egyre közeledő kamion-reflektort, 80-90-nel nyomom én is, mégis minden egyenes szakaszon bevilágítja a kocsim, csak a kanyarokban marad le kissé. Nem nagyon lassít a falvakon átvezető szakaszokon se. Megizzad a kezem a kormányon, mire lefordulhatok végre, másnap ezt az utat is hanyagolom.
Ugye, milyen ügyesen megspóroltam a postaköltséget?…
