Miniló és kölyökkutya
Közös alap, hogy csapatban élnek. Falka vagy ménes, egyre megy. Alkalmazkodnak, figyelik egymás reakcióit, kommunikálnak, hierarchiát alakítanak ki. Ezért tudnak együttműködni az emberrel, aki szintén falkaállat, szociális lény. Ugyanez elvárhatatlan egy macskától (bár sokan próbálkoznak kitartóan).
Hatalmas különbség ugyanakkor, hogy az egyik növényevő, a másik ragadozó. Mások a motivációk, félelmek, ingerküszöbök. Nagyon más az emberhez való ősi viszony: a ló szempontjából ragadozók vagyunk, a kutyáéból csak konkurensek. A ló odajön hozzád a finom falatért, de bízni még nem fog benned. A kutya is odajön, és bízik benne, hogy több is van ott, ahonnan ez jött. 🙂
Tanulás Kentával, Kentától
Kilenc éves korom óta mászok fel a közelembe keveredő lovakra, de soha nem értettem őket igazán. Számomra abszolút nem volt egyértelmű, rebbenős testbeszédük mit jelez; mikor félnek, mikor fenyegetnek, mikor hagyom őket totál hidegen. Hittem abban, amit a képzettnél képzettebb oktatók állítottak; ha a jobb kezembe nyomott madzagot húzom meg, jobbra megy, ha a balt, balra, ha mindkettőt, megáll. Ha oldalba rúgom, elindul. Nna. Ugye hogy nem is olyan firnyákos dolog ez a lovaglás.
Pár éve kezdett derengeni, hogy kizárólag a lovak galamblelkén és jóindulatán múlott, hogy többnyire a hátukon maradtam. Persze azért volt, amelyik megreptetett, de elfogadtam, hogy ez velejárója a dolognak, miért is akarna cipekedni – biztos nem voltam elég keménykezű vele. Lovas körökben is ugyanolyan hülye majd-én-megmondom-ki-a-főnök stíl dívott, mint a kutyázásban. Az, hogy partnerek is lehetnénk, akik jókedvükből vannak együtt, fel sem merült.
A szomszéd fűje zöldebb
A szemléletváltást lovas barátnőm hozta, aki nem volt hajlandó beletörődni a különböző “lovasmesterek” igazába, addig kotort, amíg meg nem találta a számára szimpatikus módszert. Megkérdezte a lovait, ki akarják-e próbálni, akarták. Egymást tanítgatta ló és ember, türelemmel figyeltek a másikra, és lassan működni kezdett a dolog. Kiépült a bizalom, már nem kellett almával csalogatni a patásokat*, nem kaptak hisztirohamot attól, hogy túrázni indulván elszakították őket a fészektől – a ménestől, az istállótól, az ismerős legelőtől – mert tudták, hogy a lovassal is biztonságban vannak, hogy úgyis hazamennek a végén. Addig meg klassz helyeken lehet legelni klassz mindenféléket.
*életveszélyes tud lenni, amikor 6-7 ló arra neszel fel, hogy nálad finomság van és legott lerohannak. Tolonganak, lökdösődnek, ez testenként 5-600 kilóval számolva elég jelentős erőket és vektorokat generál.
Mindegy, hogy a módszert suttogásnak, parellizésnek vagy egyébnek nevezik, a lényege ugyanaz, mint a kutyások körében is terjedőben levő viszonylag erőszakmentes, pozitív élményeket előtérbe helyező kiképzésnek; nézzük, mi a te célod, mi az enyém, aztán valahogy egyeztessünk. Mert ugye nem hisszük el, hogy a két szép szemünkért fog dolgozni – kutya, ló (ember…) egyaránt azt kérdezi először: és nekem ebben mi a jó?
Mostanában bekavargott az életembe némi etológia, próbálom a miértekre a választ elméleti síkon is megtalálni. Nézegetem a tanuláselméletes jegyzeteimet és kicsit szomorúan konstatálom, hogy a ló leginkább negatív megerősítésből** tanul. Vagyis azért viselkedik a kívánt módon, hogy valami kellemetlenséget (piszkálást, böködést, húzkodást) elkerüljön.
**megerősítéssel azt akarjuk elérni, hogy valamit csináljon, valahogy viselkedjen
büntetéssel pedig jelezzük, hogy az adott dologgal kevésbé tesz minket boldoggá, lehetőleg hagyjon fel vele
Lehet persze némi pozitív büntetés is a repertoárban (bikkfangos a neve, de ez a klasszikus kapsz egy pofont, ha nem hagyod abba), meg negatív büntetés. Utóbbi sokkal jobb dolog, mint elnevezése sejteti – az a lényeg, hogy az állatka azért nem “viselkedik rosszul”, nehogy valami jóból kimaradjon (mondjuk belekajálhat a lehullott körtékbe, ha nem tépi ki a karom, ahogy meglátja).
Mi lenne a pozitív megerősítés? Klasszikusan három dolog: kaja, játék, szociális jutalom. Vegyük sorra.
Kaja. Gondolom, nem csak nekem jut eszembe erről a boton lógatott répa esete. Mi a baj ezzel? Tulajdonképpen semmi. Csak ez nem tanulás. Ugyanis mi történik? A ló észreveszi a kaját, és ezek után nem kommunikálni akar, hanem megszerezni azt. Nem érdekli, mit tipor le, lök fel közben. Ő az evolúció során nem kényszerült rá az együttműködésre a kaja megszerzéséért; az többnyire a lábai előtt hevert. Viszont különleges csemegéért időnként át kellett gázolni patakon, bozótoson, a többi érdeklődő kollégán.
A klikkerezés klasszikusan kajával jutalmazós módszer, ha a finoman szólva sem Einstein tengerimalacot lehet vele tanítani, miért pont a világértelmes lovat ne lehetne (lehet is), de azért kíváncsi lennék, hogy zajlik az ő esetükben a “beetetés”, vagyis a hang=jutifalat rögzítése. Almával teli puttony a háton, közben folyamatosan küzdés, hogy ne kerüljön mögénk…? Vicces lehet. Kívülről.
Játék. Hááát… egyszer nézett Kenta lótársnak, a kezdeti meghatottságot (ennyi bizalom láttán) hamar pánikszerű menekülés váltotta fel. A lovak kicsit másképp játszanak, mint ahogy az a kétlábúaknak még biztonságos. Valahogy így:
Szociális jutalom. A ló az ismerős környezetben, ismerős lótársak között érzi magát biztonságban, az istennek sem akar eltávolodni tőlük. Pár százezer év belekódolta, hogy nélkülük esélye nincs a túlélésre. Nem kis munka rávenni, hogy emberben is bízzon, ehhez egyrészt meg kell tanulni lóul (mint ahogy kutyához kutyául), másrészt higgadt nyugalom és magabiztosság nélkül bele se kezdjünk (ahogy a kutyázásba se).
Viszont ha sikerül elnyernünk barátságát, a szociális jutalmazás klasszul működik.
Ehhez azonban egy ideig piszkálni, böködni, húzkodni kell…
Kölcsönös gyanakvás
Például. Megnyomom ujjheggyel az oldalát. Addig nyomom, míg arrébb nem lép. Ahogy megmoccan, abban a pillanatban megszüntetem a nyomást. Majd újra megnyomom, ezúttal gyengédebben. Jó eséllyel már ez is elég lesz a moccantáshoz. Majd legközelebb még finomabban nyúlok hozzá… mindezt azért, hogy a hátán ülve se kelljen durva, erőszakos mozdulatokkal irányítani. Mellette megérti, hogy nem piszkálom feleslegesen, ahogy enged a nyomásnak, a kellemetlenség abbamarad.
Megvan a kutyás megfelelője mindennek? Nagyon-nagyon zanzásítva: ha csinálod, amit kérek, nem ráncigálja a póráz a nyakadat. Minél többször csinálod jól, annál kevesebbszer kerül elő egyáltalán.
Más. Mindkettőnél remekül ki lehet használni azt, hogy csapatlények, büntetésként élik meg a kiközösítést. Verés-szidás-fogadkozás (…odaadlak a vágóhídra/sintérnek, te büdös dög…) helyett elég hatékony módszer elzavarni az állatkát. Eleinte javasolt bekerített helyen próbálkozni, hacsak nem akarjuk hogy tán végleg leléceljen… na meg kergetni is kell kicsit, nehogy már elkezdje jól érezni magát (ez utóbbi lóval, két hektáron meglehetőst intenzív kardioprogram). Marha hamar rimánkodni kezd, beígér jópaciságot, jókutyaságot, csak visszajöhessen már. Ha csak te vagy a csapat, akkor egye fene, akár hozzád is.
Úgy véli, ez a vége megbízhatóbb
Évek óta mocorgok kutyák és lovak környezetében, hiszem magam olykor bazi nagy szakértőnek, az egyik legalapvetőbb problémával a mégis mai napig küzdök: Dorka nem hajlandó biztonságban érezni magát a patások közelében.
Furán nyilvánul ez meg nála, mert szemrebbenés nélkül szlalomozik a lábaik között, lásd vadászsikló vs. lépegető jelenet.*** Viszont síkideg lesz, ha Kentával foglalkozom, tízmillióval köröz, terel minket, leereszkedik nála a lila köd. Ettől előbb-utóbb én is, meg a ló is marha idegesek leszünk. Lefektetni esélytelen, pedig a kutyasuliban, bolt előtt, bárhol akár 10-20 percen át helyben marad. Ha bezárom az istállóba, pattog és visít – míg a suliban úgy söpör be a bokszába, mint aki hazamegy, és ellappang ott félórákat. Nincs szeparációs szorongása, de ha valami miatt nem visszük magunkkal, telesírja bánatával a fél falut.
***Pedig már előfordult, hogy beidegesedtek ettől és ugyan fel nem rúgták, de azért arrébb tették lábbal. Ennek ellenére változatlanul nem a hátuljuktól, hanem az elejüktől tart – kutyaésszel csak harapás létezik.
Nem tudom eldönteni, mi okozza ezt nála, ha valakinek van ötlete, legyen oly kedves és ossza meg. Arra tippeltem, hogy a várható kirándulás miatt izgul (kint, terepen már nyugodt), de akkor is csinálta, amikor még egyáltalán nem vittük magunkkal. Ha a lótól fél – amúgy igazodik “lábhoz” lóhátról is, úgyhogy annyira nem hiszem -, vagy engem félt a lótól, miért nem pörgettyűzik túra közben is?…
A lektorálásért köszönet Gácsi Mártának!
