Újratervezés majdnem minden szinten. Nem azért, mert idén leszek 50, és valami belső késztetésem van rá. Így alakult. Fájdalmas, de talán a végén valami jó sül ki belőle.
Ardi halálával indult. Irtózatosan váratlanul ért, teljesen kibillentett a világból. Nem voltak előjelek, egyik nap új trükköt tanítok neki, aztán másnap éjjel még utoljára rám néz – és nem ébred fel többé.
Aztán jött a feljelentés, ami nem csak elcseszett aránytalansága miatt rázott meg, hanem ráébresztett, hogy váltanom kell. Ha ennyire ki tudok akadni azon, hogy egy labrador elkövet egy szokványos labradorcsínyt, ott valami nagyon nem oké. Persze így utólag tudom, hogy három év frusztrációja sűrűsödött be egy pillanatba. Hogy folyton nulla előneveléses kutyák kerülnek hozzám, akik ásnak, rágnak, rombolnak, szeparálnak, és többnyire totál alkalmatlanok vakvezetőnek. 10-ből én csak kettőt nem vágtam volna ki a programból. Szívtam a képzésükkel mint a torkosborz, mert a megbízóm úgy gondolták, bármilyen kutyából lehet vakvezető, még a kikukázott maradékból vagy az innen-onnan összeszedett árengedményesből is, magasról tettek a 30+ éve működő nagy sulik tapasztalatára, akik már konkrét vakvezető vonalakat tenyésztenek évtizedek óta… ők jobban tudták náluk.
Nem volt hétvégém, szabadnapom, nyaralásom, semmi, mert ott voltak nálam a kutyák, nem tudtam kire bízni őket, mindig haza kellett menni hozzájuk. Minden alkalommal hetek munkája volt, hogy a megbízóim ad hoc elhatározásai (“most ezt a félig képzett kutyát elvesszük mert csak, itt egy másik, még nyers”) miatti változásokat elfogadtassam a megmaradt falkámmal. És se a 0-24 órás ügyeletet, sem az extra takarítást – amikor például hasmenésjárvány söpör végig az állományon, volt, hogy egyidejűleg az egyik a pincében, a másik a földszinten fosott-hányt tele faltól-falig mindent – , se az általuk okozott kárt nem térítette meg nekem senki. Persze, örüljek, hogy ilyen csoda munkám van, csináljam elhivatottságból.
Te csinálnád?
Persze, rengeteget tanultam szakmailag. Hogy hogyan lehet fókuszálást tanítani, munkakedvet. Kiszedni a macskaüldözést egy olyan kutyából, akit végig macskákkal hecceltek kamaszkorában. (Többek között a megbízóm is… no comment.) Hogyan kell németül átadózni, olyan emberekkel kommunikálni, akiknél nem vethetem be a kézzel-lábbal mutogatást. Elég hamar be lettem dobva a mély vízbe, kb. az első hetekben odanyomtak egy vak nénihez, aki németen kívül nem beszélt más nyelven (én meg még németül nem), meg a full munkaundoros, munka közben jelölgető, a gazdival nulla kapcsolatot ápoló kutyájához, hogy istápoljam őket. Kimentünk a futiba, elengedtük a kutyát. És innentől remek másfél óra vette kezdetét, amikor a szakadó esőben próbáltuk valahogy begyűjteni. A futi nem volt teljesen körbekerítve, szóval frászoltam, hogy végleg lelép. A kutya rettentő jól szórakozott próbálkozásainkon, de nem és nem jött oda. Bevetettem minden tudományt – és semmi. És ez egy átadott, levizsgáztatott kutya volt! Nem emlékszem már, hogy fogtam meg, csak arra, hogy állok az esőben és tehetetlenül bőgök.
Jó kis entrèe, nem? Ott kellett volna hátat fordítani.
De nem tettem. Maradtam még három évig.
Eleve nem egyszerű a helyzet Ausztriában, rengeteg egy-két fős kis mini vakvezetőiskola van, akik kemény harcot vívnak azért a kevés látássérültért, aki képes kifizetni a vakvezető kutya árát. Mindenki magának kaparja a gesztenyét, nincs szakmai egyeztetés, know-how, észszerű programfelépítés. És ezek közül sikerült beletrafálnom abba a suliba, ahol teljesen ötletszerűen történik minden, a kutyavásárlástól a kölyöknevelésen át a kiképzés-gazdikeresés-átadó kombón át az utógondozásig. Az egyik vezető a tipikus régi, kutyarángatós, semmi újat nem tanulni akarós, minden kutyát egy sémára faragós minta híve, a másik pedig az első tanítványa, kábé 0 szakmai múlttal. A nő egy vita során azzal nyomott le, hogy én ne higgyem azt, hogy jobban tudom a kutyázást nála, hiszen ő farmon nőtt fel 11 éves koráig.
…
Ja, jó.
De ők adták a kutyákat, a munkát, meg a fizetést. Úgyhogy fogcsikorgatva, de táncoltam nekik. Kiképeztem a kutyáikat, mindegyik elsőre sikeresen levizsgázott a kezem alatt, ami azért itt nem annyira gyakori.
Aztán amikor a feljelentés miatt a bíróság előtt álltam, és nyökögve próbáltam elmagyarázni a miértjeimet, annyit nem tettek meg értem, hogy bejöjjenek tanúnak. Pedig felkérték őket.
Ideje volt új állás után néznem.
Elég letaglózó ezt a döntést meghozni, mikor 40 fölött végre rátaláltál a hivatásodra, imádod, jó vagy benne. Aztán hozol pár rossz döntést, és kukázhatod az egészet. Mehetsz vissza a balettba ugrálni.
A további bentlakásos kutyakiképzés természetesen kiesett, nem csak azért, mert elegem lett, de a bulvársajtónak köszönhetően hírhedt is lettem. Hiába állt mellém az összes többi kutyás és iskola, akik ismertek, a zöm nem ismer. A családi kutyás klienseim maradtak persze, de abból nem nagyon lehet kiszámíthatóan megélni.
Újratervezés.
Voltam már sok minden, IT-rendszergazda, call centeres, jogi irodavezető, állatorvos-asszisztens… mindegyikhez a jelenleginél magasabb szintű nyelvtudás kéne, nem nyert. Viszont van egy kertészmérnöki diplomám. Ha az interjút meg tudom csinálni, majd csak lesz valahogy…
A második helyre felvettek.
Volt egy ilyen idilli kép bennem, hogy elkapirgálok a kis lapátkámmal, ültetgetek, lecsipkedem az elszáradt levélkéket, kellemes felhős-napos az idő, időnként okosan és hozzáértőn elcsevegek kertészeti kérdésekről a betérő vásárlókkal. Háát… ahha.
Én vagyok az, aki izzadtan, földporosan talpal 10 órán át, nálam háromszor nagyobb konténereket vonszol tele olyan növényekkel, amikről talán annyit be tudok lőni, a faiskolához, a szobanövényekhez, hogy hozzám (szezonnövények) tartoznak-e, cipelek tele cseréptálcákat, időnként fejbe ver néhány, a felső polcról legravitáló rozmaring, és ha vevő szól hozzám, baromi ostobán bámulok rá, épp hogy csak ki nem esik a számon, hogy he?, mert többnyire nem értem, mit kérdez. Vagy ha igen, nem ismerem azt a növényt. Vagy azt a rovarirtót. Vagy tápoldatot. Nem elég, hogy nem tudom még a német növényneveket, vagy nem tudom elmagyarázni pöpecül, hogyan kell szakszerűen átültetni a citromfát, de itt ráadásul stájerül beszélnek német helyett, szóval ha el is tudok mondani valamit, vissza ne kérdezzenek, mert meghaltam.
De azért lassan belejövök. És végül is növényekkel vagyok körülvéve, szóval annyira nem rossz. De azért mindenképp sokkoló hirtelen megint a ranglétra legalján kezdeni, pláne egy olyan szakma után, amiben már én voltam a jani.
Mindeközben egy költözésbe is belevágtunk, mert okafogyottá vált egy olyan hatalmas házat bérelni és fizetni, amire csak a rengeteg kutya miatt volt szükségem. Amúgy is rühelltük már egy ideje, mert kinn volt a fenében, oltári magas volt a rezsije, mint kiderült, a bérleti díja is, mert sikerült kb. a legdrágább környéket kifognunk. A mai napig nem értem, miért vannak ott az egekben az ingatlanárak, hisz egyáltalán nem szép vidék. A tulajjal is eléggé teleszaladt a kiscipőnk addigra, voltak genyó húzásai, na meg hát az se volt kellemes, hogy akárhányszor kiléptem az ajtón, rögtön az engem feljelentő némber erkélyére esett a pillantásom, hogy na vajon most épp figyel-e. (A rendőrségi jegyzőkönyvből kiderült, hogy elég rendesen naplózta a mindennapi tevékenységem, nem kicsit creepy.)
És Doriszka is meghalt. Kicsit sok volt már a fájdalmas emlék. A kicsi sheltie ugyan megvolt már, de őt meg nem volt hova vinni sétálni, szocizni. Volt a ház előtt egy főút, abból leágazva pár zsákutca, sétálj… A helyi kutyások pedig főleg a láttunkra rémülten feszes pórázon a kutyát másik oldalra rángatós kategóriába estek.
Elkezdtem utánbérlőt keresni a házra – ami ugyan mission impossible volt, mert a tulaj kitalálta, hogy 30%-kal drágábban akarja innentől kiadni (már mi is túlárazottan vettük ki pedig) – , és egyidejűleg nézegettem a kiadó lakásokat a belvárosban. Találtam is egy nagyon cukit, azonnal lecsaptam rá, és jól tettem, mert volt tülekedés érte. Én voltam a leggyorsabb, úgyhogy az enyém lett. Az rögtön kiderült, hogy a jelenlegi bútoraink nem passzolnak se stílusban, se méretben, úgyhogy elkezdtem kiárusítani őket, mert hát úgyis kevés vasat tartottam a tűzben már eddig is, nemde? De jó is az, megbeszélni sok mindenkivel, mikor jön, otthon lenni haptákban, aztán nem jön, nem is szól, másokat pedig elküldtél miatta, mert váltig ígérte. A legjobb a robotfűnyírós volt, aki miatt feltéptük az egész rendszert, összecsomagoltuk szépen… aztán ő se jött. Mi meg nyírhattuk a füvet onnantól kézzel. 1300 négyzetméteren.
Közben még képeztem az utolsó vakvezetőmet, privát ügyfélnek. Nem is a kutya volt küzdős (bár azért könnyű eset se), hanem az, hogy már nagyon nem kívántam a hátam közepére se az egészet, pláne a fizikailag-szellemileg egyaránt kizsigerelő kertészeti meló, költözés, kiskutyanevelés és a fentiekben részletezett tonnányi szarság mellett.
Mindegy, lassan lezajlott minden, a cuccok elmentek, a kutya visszakerült a gazdijához, a házat kitakarítottuk (bár a tulaj szerint nem elég alaposan, mert horribile dictu! a kazán mögött pókhálós maradt), az új pecót kifestettük (KK kifestette), szereztünk költöztető barátokat meg kisbuszt, csomagoltunk, selejteztünk, hórukkoltunk három napig. A házvisszaadáskor jópár témában ordibálásig fajultam a tulajjal, aztán azt hittem, megegyeztünk, de a jelek szerint mégse, mert a kauciót még mindig nem utalta vissza, szóval lesz még egy köröm vele. Remek, az eddigiekbe is belerokkantam, már az új lakásban verem ugyan a gépet, de iszonyat taknyosan, a tüdőmet kiköhögve, lázasan, dobozok között.
De itt vagyunk végre, csodás a környék, lehet mindenfelé sétálni, a városi park és a várhegy egy-egy saroknyira van, a folyópart kettőre, a pecó tényleg cuki még ilyen félkészen is, a kutyások aranyosak errefelé. Van havi fix bevételem, új ügyfeleim, teleültetendő teraszom (milyen szerencsés véletlen, hogy kertészetben dolgozom, mi? hehe). Lassan talán a helyükre billennek a dolgok.
Lassan talán szusszanhatok egyet.
…
Aztán jön a menopauza.
