Egész nyáron nyomasztott, lesz-e folytatása a januári tárgyalásnak, ahol pénzbüntetésre ítéltek, mint állatkínzásban vétkest. Már az is nonszensz volt, hogy egyáltalán bíróság elé került az ügy, hisz az, hogy valaki lekever két pofont egy különösen makacsul viselkedő, és semmi másra nem reagáló kutyának, az ugyan nem szép dolog, de azért valljuk be, eléggé mindennapos.
Az előző részek tartalmából
Pechemre feljelentett a túlbuzgó szomszéd, akinek más esemény nem is volt a nyomorú kis életében, csak az, hogy engem figyelt naphosszat. Kijöttek a rendőrök, mert nekik ilyenkor persze kötelességük, szemrevételezték a kutyát, megállapították, hogy se lelkileg-fizikailag sem esett baja – egyikük gyakorló kutyás volt – , akkor azt hittem, ennyivel le is zárult. Ez se volt már kellemes, összeugrott a gyomrom az idegtől, tudtam, hogy tényleg elvetettem a sulykot, van bennem egy régről eredő rendőrfrász is, és mindezek tetejébe idegen nyelven, nyökögve hebegni a hatóságok előtt – elég volt már ennyi is, hogy mélyen átgondoljam és megbánjam, hogy eljárt a kezem.
Aztán két nap múlva váratlanul megjelent két nő az állatvédelmi hivataltól. Jó másfél órát faggatóztak, ők is megnézték a kutyákat, a tartási körülményeiket, leolvasták a chipszámaikat, bekérték az oltási könyveket, az én bizonyítványaimat, meg mindent is, ami eszükbe jutott. Mondjuk a hozzáértésükről sokat elmondott, hogy a boxtréningről soha nem hallottak, és rémülten kérdezgették, hogy de ugye oda soha nincs bezárva a kutya?! (A mélyinterjú ezen stratégiai pontján az egyik kutya boldogan besöpört a boxba, és vigyorogva lecövekelt ott. De a nénik nem értették így se.) Volt nálam épp egy panziós kutya, arról is kikérdeztek, és kifogásolták, hogy nem jelentettem be az önkormányzatnál, hogy panzióztatok. Néztem nagy kerek szemekkel, hogy miért, kellett volna? Számlát adok, adót fizetek utána, mi kell még? Főleg, hogy boldog-boldogtalan ilyes tevékenységet reklámoz a facebookon Graz-szerte, diákok, kismamák, nyugdíjasok vállalják, hogy kutyafelügyeletet vállalnak, teljesen nyíltan…
Hát nekem nem lett volna szabad. Jól megbüntettek bejelentési kötelezettség elmulasztása miatt, meg hogy nem engedélyeztettem külön.
Egy másik bírságot is kaptam, Dorci miatt. (Ardiért csak azért nem, mert ő akkor már nem volt velünk.) Kiderült, nem elég, hogy az állatorvos tudott róla, és hogy felelősségbiztosítást kötöttem rá, az önkormányzatnál őt is külön le kellett volna jelenteni. Hogy fizethessek utána kutyadót. Ami a falutól kb. 500 méterre levő Grazban nincs, direkt utánanéztem, a községi honlapot meg egy hang nem volt róla. De ki kellett volna olvasnom a köldökömből, vagy nem tudom, hogy ebben a porfészekben van ilyen. Évente 60 euró, BH vizsgás kutyáknak a fele. Nosza rajta, beküldtem a vizsgaigazolványát, igaz, hogy 14 éves papír, de van. Visszaküldték, hogy nem értik, mi ez. Mondom ott van rajta a magyaron kívül angolul, franciául, oroszul ÉS németül is. Ők ezt akkor sem értik, jött a válasz, csak osztrák kutyaiskolától származót fogadnak el. Érted… egy FCI logós igazolás nekik nem elég, mert ugyan nemzetközileg mindenhol elfogadják, soha nem volt vele fennakadás, de nekik, a 8000 lakosú stájer községnek ez nem elég jó… anyátok p…ját, mondtam magamban. Költsétek mankóra.
Nem voltak szívbajosak ezen két bírság kiszabásakor, több száz euróra rúgott az összeg. Valamennyit lealkudtam fellebbezéssel, de így is fájt.
Eltelt pár hét, és akkor jött az idézés. Hogy legyek szíves ekkor és ekkor tárgyaláson megjelenni mint vádlott, távolmaradásom esetén rendőrséggel vezettetnek elő, melynek költségeit rámterhelik, etcetera.
Na ekkor állt bennem vigyázzba a kula. Mi van??? Tárgyalás?? Ezért???
Szaladtam sírni egyet grazi kutyás barátnőm vállára, hogy sajnáljon már egy kicsit. Ennél többet tett, mert legott elmesélte a kutyasulink vezetőségének az esetet, akik azon felül, hogy szintén kiakadtak (őket is folyton feljelentik, mert az egyszeri járókelő nem érti ugyan, amit a kerítésen át lát, de hát megrángatni egy kutyát, ha épp másik kutyára támadó staff is, rettentő csúnya dolog. Viszont bíróságig soha nem jutott el egyik ügyük se. Milyen menő vagyok már, elsőre ilyen sokra vittem, mi?), azonnal intézkedni is kezdtek. Például szereztek nekem egy ügyvédet, aki pro bono vállalta a védelmemet.
Ettől függetlenül idegállapotban telt a következő két hónap a tárgyalásig. És az ott eltöltött mintegy egy óra sem volt egy pezsgős vacsora. A bírónő nyilván marhára unta már a hosszú jogi szövegeket, amiket ilyenkor kötelezően le kell darálnia, és olyan sebességgel hadart, hogy szerintem az osztrákok fele se értette, nemhogy én. De még rosszabb volt, amikor kérdezett, és valahogy el kellett magyaráznom, hogy igen, szánom-bánom, meg túlreagáltam, de van, amikor csak így megy. Persze egy laikus ezt soha nem fogja bevenni, na meg egy épphogy beszélt nyelven én se tudom a szakértőt hozni, szóval nagyjából csak az enyhítette az ítéletet, hogy büntetlen vagyok meg hogy teljességgel elismertem és megbántam bűnömet. Így is rám sóztak egy rendes összeget a végén.
Úgy voltam vele, hogy baffa meg, nyilván nem esik jól, de tényleg hülye voltam, egyrészt nem kellett volna megagyalni a kutyát, másrészt meg pláne nem nyilvánosan. Az államügyész viszont nem érte be ennyivel, és belengette, hogy ő bizony fellebbezni fog, szigorításért.
Mert majd ő példát statuál, hogy egy hivatásos kiképző aztán végképp nem tehet ilyet, mert természetesen ő jobban ért a kutyakiképzéshez (is). Én meg nyilván nem állok le vele vitatkozni (pláne stájerül), hogy akkor mondja már el, hogyan teszi bele üngyümbüngyüm, csakpozitív módszerekkel azokat a gátlásokat a kutyába, amiken később egy ember élete múlhat? Meg hogy én értem, hogy a pozitív büntetés nem egy szép módszer, de az átlag Fifi gazdival ellentétben ha így kezelem a kutyát, akkor én – vele ellentétben – pontosan tudom, melyik kutyánál fog ez beválni és mekkorát kell odacsapnom. Amúgy meg nézze meg már bárki, hogyan játszanak egymással a kutyák, vagy hogyan fegyelmezi az anya a kölykét, és aztán mesélje már el, hol van abban a rendszerben a virslikarika és a pozitív megerősítés…
De honnan is indult ez az egész…?
Rengeteg apróbb-nagyobb dolog vezetett el ahhoz, hogy ide jutottam. Nagyrészt az én idióta, elhamarkodott döntéseim következménye volt minden, de állati pechem is volt, sorozatban.
Miután nagyon sok munkát és időt (és pénzt is) beleöltem abba, hogy a kanadai állásajánlathoz megkapjam a munkavízumot, amikor visszautasítottak, teljesen elkenődtem. Főleg, hogy addigra már teljesen beleéltem magam, hogy elköltözöm az országból. Úgyhogy amikor bejött az ausztriai lehetőség, hogy itt dolgozhatok továbbra is szakmán belül, nem igazán néztem utána, kinek is mondok igent.
Mondjuk nem is tudtam volna hol utánanézni, csak itt élve, velük együtt dolgozva, évek alatt derült ki, hogy azért olyan nyitottak, és csapnak le akár külföldi kiképzőkre lelkesen, mert az osztrákok közül már alig áll szóba velük valaki. Az egyszemélyes szervezet alapítója 30 éve űzi az ipart, de ez nem nagyon látszik a módszerei sokféleségén és szofisztikáltságán – egyféle dobozba gyömöszöl minden kutyát, levágja, ami kilóg, és kész is van. Soha nem volt dolga sportkutyázással, modern kutyaiskolával, mai módszerekkel, ráadásul a saját kutyáinál sem működnek még az alapok se. Pár éve szállt be mellé az üzlettársa, aki kutyázásban teljesen kezdő, ehhez képest csak az alapítót ismeri el tudásban maga fölött állónak (engem pl. kioktatott, hogy én csak ne akarjam őt tanítani, ő farmon nőtt fel, ergo nálam sokkal jobban ért a mindenféle kutyakiképzéshez. Hát jó.) .
Ebbe csöppentem bele. Nem tartom magam akkora überásznak a kutyázásban, rengeteg ismerősömre csak bámulok, mint nyúl a lóra, de legalább sok mindenbe beleszagoltam, sok mindent kipróbáltam, száz-plusz-számos kutya ment át a kezem alatt, és hát mégiscsak etológusguruk, agility-bajnokok, állatorvosok és kutyasuli-vezetők voltak a mestereim. A vakvezetőimre pedig kifejezetten büszke vagyok.
Ehhez képest itt úgy kezeltek a munkaadóim, mint egy kevéskilométeres kezdőt. Alternatív módszereimet vagy leszólták, vagy egyáltalán nem értették. Nagyon könnyen odacsaptak, rángatták a kutyát csúnyán (szívbaj nélkül nyilvánosan is – mégis én vagyok az állatkínzó, hehh), alapból minden kutyára halti és/vagy fojtó került. Akkor végképp ledobta az agyam a láncot, amikor azt láttam, hogy a fehér bottal gyepálják a szerintük renitens (sokszor csak értetlen) ebet. (Vakvezetős körökben ez amolyan szállóige, csúfondárosan emlegettük, hogy úgyis kéznél van, milyen praktikus is lenne odavágni vele – de kb ez a legnagyobb tabu, amit soha, senkinek eszébe se jutott ténylegesen megtenni. Itt meg még a vakoknak is tanították, nem hittem volna el, ha nem látom.) Hamar az az érzésem lett, hogy engem is be akarnak nyomorintani egy nagyon pici dobozba, maradjak nyugton, csináljam azt, amit mondanak, úgy, ahogy mondják, a kutya érdekei és jólléte senkit nem érdekel, de igazából a vak gazdié se. Nekik kettőjüknek legyen kényelmes, a világ idomuljon hozzájuk. De íziben!
Olyan elképesztően amatőr dolgaik voltak, hogy csak kapkodtam a fejem: hogy gondolhatják azt, hogy ők itt a profin működő segítőkutyás szervezet, mindenki más a fasorban sincs. Teljesen ad hoc találtak ki mindent, amilyen kedvük épp aznap volt, vagy amit a reggeli közös kávézás során kitaláltak. Az előre megbeszélt találkozókat, programokat vagy lemondták az utolsó pillanatban, vagy órákat késtek róla. Nem csak velem viselkedtek így, hanem kliensekkel, kölyöknevelőkkel is. A kutyákat véletlenszerűen csereberélték egymás, a kiképzők, a kliensek között. Volt, hogy két hónap(!) képzés után kitépték a kezemből a kutyát, és odaadták a kliensnek. De olyan is akadt, hogy a csak finom módszerekkel irányítható, öt hónap alatt összerakott ebet vették el egy hétvégére, és úgy kaptam vissza, hogy amikor meglátta a kezemben a nyakörvet, világgá szaladt. Innen-onnan szedtek össze mindenféle kutyát, minél olcsóbban, és teljességgel tettek rá, alkalmas-e vakvezetőnek, rányomták a hámot, haltit, aztán hadd szóljon. Amit más sulik csinálnak, hogy hosszú évek munkájával, irányítottan tenyésztenek, szigorúan szelektálnak, szervezetten képeznek és utógondoznak – az hülyeség.
Soha nem kérdezték meg a kiképzés végén, hogy működik az adott kutya, mire kell vele figyelni, mik az erősségei – elvették és kész. Odanyomták a gazdának, aztán persze az én saram volt, hogy nem úgy működik, ahogy kéne. De a véleményemre akkor se voltak kíváncsiak, hisz úgyse értek hozzá.
Anyagilag is rábaszás volt a dolog, mert csak akkor kerestem volna annyit, hogy félre is tudjak tenni, ha három kutyát vállalok egyszerre. Kettő is lehasznált teljesen, ha együtt élsz a képzendő kutyákkal, nem 8 órát dolgozol naponta (vagy amennyit mész velük képzés céljából), hanem 24-et. Nincs szabadnapod, nincs hétvégéd, két egyéves kutyát muszáj minden nap ledolgozni, foglalkoztatni, különben a fejeden pörögnek. Rendszeresen megkaptam a tüzelő szukákat, a nulla kölyökneveléseseket, a szocializálatlanokat, a képzésre alkalmatlanokat. Dorisznak mindegy volt, kit hozok haza (csak lehessen nyúzni, ha arra támadt kedve), de Ardi egyre nehezebben viselte a folyamatos jövés-menést, falkaváltozást. KK is. És én is. Szóval három vállalása szóba se jöhetett, a kettőért viszont meg csak annyit kaptam, amit fel is emésztett az akkora a háznak a bérleti díja, amiben elfért ennyi kutya… róka fogta csuka. A panziózást is azért vállaltam, hogy legyen egy kis plusz, de a kutyás bolondokházán nyilván ez csak rontott. Ha szünetet kértem, hogy szusszanjak kicsit, pénz se jött, és könyékig lerágtam a körmöm, hogy utána visszakapom-e az adott kutyát, vagy megint egy vadidegent adnak, vagy nem kapok egyáltalán.
Nem tudtam, mitől lesz majd ez jobb, de reménykedtem, hogy majd csak jobb lesz. Hogy az eredményeim igazolnak. Hogy idővel beljebb kerülök a pikszisbe. Áhh… csak egyre rosszabb lett. Egyre többször pofáztam vissza, ők ettől egyre feszültebbek lettek, egyre többször kibasztak velem. Egyre frusztráltabb voltam. Már agyaltam a merre továbbon, de semmit nem tudtam kitalálni. Utáltam a helyzetet, a bizonytalanságot, az anyagi ráfizetést, lassan már a kutyákat is. KK-val pattanásig feszült a viszonyunk. Bármerre néztem, pusztítón rossz döntéseim következményeit láttam. A jövőt pedig egyáltalán nem.
Ezt az állapotot koronázta meg Ardi teljesen váratlan, idő előtti halála. Földhöz vágott a gyász. Plusz cafrangokban lógtak az idegeim.
Detonáció
Egy éve ilyenkor egy – kivételesen – jó pudli és egy közepesen butácska labrador volt épp a tanoncom. A labi folyton felásta a kertet egy bizonyos ponton, kikaparta a füvet meg alatta a földet, felzabálta, aztán kihányta, lehetőleg valahol a házban. Mindig ugyanott rombolt. (Persze a lyuk betömésére vett zsák föld és a fűmag árát szóba se jött, hogy megtérítené nekem bárki, mint ahogy a jött-ment ebzetek által okozott egyéb károkat, a furikázásukba ölt benzinpénzt, az utolsó pillanatban átszervezett napom miatt kieső, egyéb ügyfelektől származó bevételt sem.) Sehogy nem bírtam lebeszélni erről, neki az ott finom, felásni meg buli, én csak ne korlátozzam a jogait.
Aztán jött egy napfényes vasárnap délután, amikor rajtakaptam, és a közelben is voltam. Ideális nevelési pillanat, meg is értette a kutya, soha többet nem ásott-zabált. Viszont kurvára unprofesszionálisan dühös voltam rá. Rajta keresztül a munkaadóimra, a kilátástalanságra, ez egész rohadt világra…
Ez mind benne volt a ruhában, amit kapott, ő ugyan megrázta magát, és vigyorogva rohant egy kört, nem hatódott meg túlságosan, de a szomszéd társasház erkélyéről a bepókhálósodott liba felháborodva állatvédőkért kiáltott. A többit meg már írtam.
Elindult a lavina
Mint fent részleteztem vala, eddigre már nagyon rühelltem a helyzetem, a munkám, a lakhelyem – az elöregedő, és soha nem karbantartott házban egyre több csontváz esett ki a szekrényből, és a remek szerződésünknek megfelelően ezeket mind nekem kellett eltakarítani. Szóval a kialakult helyzetre már csak a koktélcseresznye és a csokiöntet volt az egész büntetőper.
A januári tárgyalásra bárki bejöhetett, két helyi lap újságírója is jelen volt, napi szenzációnak remek volt a hír, hogy a külföldi kiképző megállatkínozta a szegény vakvezető kutyust. Viharsebességgel terjedt a hír, aki ismert és/vagy szakmabeli volt, legalább megkérdezte az én verziómat is, de a többség nyilván a véremet óhajtotta. Munkaadóm be volt idézve tanúnak, elmondhatta volna, hogy a kutya munkáját és viselkedését leellenőrizve semmi változást nem talált, és továbbra is nálam hagyja a kutyát kiképzésre – de nemes egyszerűséggel nem jött el a tárgyalásra. Nem volt kedve.
Ezek így együtt megadták a végső lökést, hogy ez nem mehet tovább. Befejeztem a kutya képzését, levizsgáztattam, aznap vissza is adtam (azóta se hallottam róla, mert végül is mi közöm hozzá… ehh). Több kutyát nem vállaltam tőlük. Így a ház bérletét is felmondhattam (na az se volt egyszerű menet, többkörös csörtéket vívtunk a tulajjal, aki utoljára még lehúzott rólunk pár réteg bőrt).
Dorcika eddigre fáradt el végleg, nem telt el fél év, és követte Ardit a nemlétbe. Az utolsó percéig csodálatos munkakutya maradt, életem kutyája… nem volt könnyű elengednem őt se. De kitelt az ideje.
Feltápászkodás
Krafi szerencsére már megvolt, életet, színt hozott. Találtam másféle munkát, meglepően hamar, persze sokkoló volt abbahagyni a hivatásom, és elölről kezdeni kereskedelemben – többnyire -, fizikai munkával. Mindegy, belerázódtam, lehetne sokkal rosszabb. Elköltöztünk, nagyon jó helyre, helyes kis pecóba, nem lelakottba, normális szerződéssel. Kutya csak egy van, a sajátom. A büntetés utolsó részletét is befizettem.
Valahogy mégis egész nyáron Damoklész kardjaként lebegett fölöttem, hogy ennek még nincs vége. És lőn. Az államügyész beváltotta ígéretét, és nem hagyta annyiban.
Nem értettem, mit akar – foglalkozástól eltiltást? Az a hajó már elment. Kutyatartástól eltiltást? még pénzbüntetést? felfüggesztettet, netán börtönt?… Ha az, hogy bíróságra került az ügy, a verébre ágyúval eklatáns példája volt, akkor ezt a további szuszakolást már nem is tudom, talán a verébre csillagrombolóval hasonlat írhatná le.
Mindenesetre engem az idézéstől a tárgyalásig tartó egy hónapban felváltva kerülgetett a totális apátia és a felpörgetett intézkedési vágy. Összeírtam, kiket kellene szakértő tanúnak beidéztetni, hajkurásztam a kutya vizsgaértékelésének összefoglalójáért az illetékes szervezet elnökét, tolmácsigénylésen agyaltam, zaklattam az ügyvéd csókát. Leintett, mondván, nyugi, bemegyünk és kijövünk, totál hülyeség ez az egész jogi szempontból is.
Hinni akartam neki. De azért frászoltam tovább. Akkor pláne, amikor negyedórával a kezdés előtt egyszer csak láttam a korábbi munkaadóimat megjelenni, jesszasz, ezek mi a frászt keresnek itt? Ennyit a bemegyünk-kijövünkről, oké, kijövök, de talpig vasban…
Meg se kérdezték őket. Szemmel láthatóan a bírónő is unta már a banánt, olyan tempóban olvasta fel immár a kötelező szövegeket, hogy azt szerintem gyakorlott rapperek is megirigyelhetnék, a vérszomjas államügyész helyett csak valami fiatal megbízott jogászlány volt jelen, meg az ügyvéd. Amikor kérdeztek tőlem valamit, ő súgott, hogy ja vagy nein, alig bírtam követni, mi van. De az ügyvédnek volt igaza. Semmi nem volt, csavartak egyet jogi szempontból az ügyön (elterelés helyett pénzbüntetés, de azt meg már befizettem), menjek a fenébe, ügy lezárva.
Végre vége
Egy évig tartott ez az egész kálvária, tavaly októberben kaptam el a kutya grabancát, mostanra lett elengedve az enyém. Ugyanúgy túlreagálta az osztrák állam, mint ahogy én túlreagáltam a kutya rosszalkodását.
Mindketten megszívtuk – és nem egymás miatt. Neki úgy kell dolgoznia egy életen át, hogy a gazdája nem kapta meg a hatékony működtetéséhez, jóllétéhez szükséges infókat. Nekem meg fel kellett adnom a szeretett szakmám, sutba dobni többévnyi tanulást, tapasztalatot.
Talán majd egyszer visszakanyarodhatok. Nem mostanában.
