Mielőtt kiköltöztünk, volt bennem félsz azért ezzel kapcsolatban, mert nem állnak a sógorék túl közvetlen népek hírében. Többek között ezért is volt Kanada anno az elsődleges cél, mert róluk viszont konkrétan tudom, hogy mennyire barátságosak és nyitottak, nem csak az erről szóló netes mémek alapján, de saját bőrön is tapasztaltam többször, amikor kiruccantam nővérkémet meglátogatni.
Mindegy, a végén Ausztriát dobta a gép, Kanadával másféle bajaim lettek volna, olyan úgysincs, hogy minden szép. Szóval idecuccoltunk pont két Covid-hullám között, mire berendezkedtünk kicsit, újra bezárt minden, tél lévén pedig szabadtéri program nuku. Arról nem is beszélve, hogy a nyelvet se értettük.
Némileg légüres tér vett körül.
Persze a kutyákkal jártam a városba dolgozni, eleinte, a magyarországi tapasztalatok után kifejezetten jól esett, hogy nem kell minden egyes körben hatvankétszer megválaszolni, hogy mennyi idős, milyen fajta, mennyi ideig tart a kiképzés, és Fifike folyamatos ugatására nem tudnék-e valami gyógymódot, ha már. Tetszett, hogy alapvetően mindenki a maga dolgával törődik, és nem pofázik bele a máséba.
Aztán pár hónap után már kezdtem rettentő magányosnak érezni magam. Égtek folyton a chatvonalaim, meg sokat dumcsiztam a családdal, barátokkal telefonon is, de ez azért nem olyan, mint lemenni a szőrösökkel a Semmi Extrába egy sörre, és ott összefutni bárkivel véletlenszerűen vagy tervezetten.
Ahogy enyhültek a lezárások, elkezdtem agilityzni járni Ardival, meg falat mászni KK-val. Mindkét helyen nagyon udvariasak voltak velünk, kedvesek, mosolygósak, de… semmi több. Hónapok múlva sem engedtek magukhoz három lépésnél közelebb, egyik helyen se. És nem a nyelvi akadály miatt, mert angolul mindkét helyen beszéltek, csak valahogy mégse alakult ki semmi közelebbi, szóba se jött, hogy igyunk egyet edzés után, vagy ilyesmi. Nem értettem, meg bántott is a dolog.
Aztán egyszer csak megtört a jég, minden fronton szinte egyszerre. Az utcában lakók meg-megálltak beszélgetni, míg a kertben molyoltam, a teremben egyre többen ültek le velünk egy levezető sörre, az agilitys csapattársaimról pedig kiderült, hogy szintén sziklamászók, pluszban lovasnépek, és onnantól lettek közös programjaink a kutyázáson kívül is.
Nekem úgy tűnik, kellett nekik egy kis idő, hogy lecsekkoljanak, addig nem öleltek a keblükre, míg azt nem látták, hogy jobbára ártalmatlan vagyok. Becsületükre legyen mondva, hogy semmi előítélet nem volt bennük – ilyenkor szokta KK haladéktalanul beszúrni, hogy hidd el, nem így lett volna, ha nem fehér vagy. Ebben talán lehet némi igazság (bár igazából sztem bárhol Európában nem a dolgozó egyénekkel van baj, hanem a hangos csapatokkal), de akkor is; oké, hogy fehér a csirke, de amúgy raszta, tetkós, nem beszéli a nyelvet, tele van kutyákkal, folyton feszkózik a pasijával, üdvözléskor eltéveszti a pusziszámot (itt ugyan inkább ölelkeznek, de ha nagy ritkán arcpuszi, akkor csak egy), és hát kicsit fura, na.
De azt látják, hogy igyekszem cefetül. Én tényleg be akarok illeszkedni, tényleg osztrákká akarok válni. Kipróbálom és főzöm az ételeiket, tanulom a dialektusaikat, a vicceiket, betartom a szabályaikat, próbálok nem belegázolni a szokásaikba. És ezt díjazzák. Meghívnak a bulijaikra, hoznak nekem sütit meg palántákat, adnak kölcsön sövényvágót vagy sörpadot, a meglevő ügyfeleim újaknak ajánlanak.
Amikor azon gondolkodom, hogy lehet az, hogy ugyanazt a népet különböző bevándorlók teljesen máshogy ítélnek meg, arra jutok, hogy az egyén alapmotivációján múlik. Ha például csak dolgozni megy az adott országba, mert ott jobbak a gazdasági lehetőségek, mint a hazájában, de mindvégig azon rí, hogy otthon minden szebb, jobb, nemesebb és utánozhatatlanabb, akkor ő úgy éli meg, hogy “ezek undokok, itt mindig idegen leszel”. Közben pedig nem is igazán akarja, hogy befogadják, hiszen ezeknek nincs Túró Rudijuk meg Petőfijük. Ő az elutasító.
Én nagyon más attitűddel érkeztem. Igen, Szent-Györgyi Albert magyar volt, Csontváry festészete, a Balaton-felvidék és a Zsolnay porcelán gyönyörű… de nem magasabb rendű, mint más nemzetek kincsei. A nyelv se. Maximum nehezebb. Máshogy szép, de nem szebb ez se, az se. Viszont amivé Magyarország az utóbbi évtizedben vált, az már minden volt, csak nem otthonos. Menekülni akartam, amíg még van erőm újrakezdeni, bárhol, ahol biztonságban érzem magam, barátságosak velem az emberek, tervezhető a jövőm.
Hálás vagyok, hogy úgy tűnik, megtaláltam. Igen, hajlandó vagyok nyitott lenni és elfogadó. Cserébe ugyanezt kapom tőlük.
