A költözés
Lisszabonban tavaly olyan airbnb-s lakást találtam, ami dombtetőn épült ház legfelső emeletén volt, fantasztikus panorámával. Ugyan rengeteget kellett hozzá lépcsőzni és állandóan tépte az összes nyöszörgő nyílászárót a szél, cserébe oldalirányban nem volt szomszédja és ömlött bele a fény. Januárban, amikor teljesen váratlanul megtaláltuk az itteni megfelelőjét, különösebb gondolkodás nélkül csaptunk le rá, hogy akkor mi most ezt kibéreljük és átköltözünk.
A HÜLYÉK.
Teljesen elfelejtettük már, milyen volt anno azt az egy szál nagyobb bőröndöt felcígölni a negyedik emeletre. (Mondjuk itt elvileg három van csak, a félemelet valahogy Bermuda háromszögben van, nem létezik, szemérmesen elfelejtkeznek róla, hátha nem veszi senki észre, a tábla a másodikon hirdeti diadalmasan, hogy első emelet, valszleg hogy ne kelljen liftet csinálni vagy nemtom, négy emelethez elvileg nem kell még, de ez valójában öt, mert nálunk a lakáson belül van még egy lépcső, az számít?) Szóval kanyaroghattunk serpaként kábé ötvenhétszer – ááá, sokkal több volt valójában! – az egész betyárbútorral, ruhákkal, eszcájggal, kutyalakberendezéssel, óriás könnyezőpálmával és egyéb cserepes növények erdejével. Ami egy költözéssel jár…
Kijöttem a rutinból, van vagy 12 éve – kísért a tucat, minden 2008-ban történt – , hogy legutóbb költözködtem, akkor kábé másfél nap alatt összedobozoltam az egész lakást, zsupsz be egy teherautóba, új helyen ki, kész, mostantól itt lakom. Az a kép élt bennem, hogy nekünk nincs sok cuccunk – tényleg mindig selejteztünk, hogy elférjünk valahogy -, szóval most se lesz ez másképp, sőt, teherautó se kell, pár forduló a kocsival, megleszünk pikkpakk.
Cirka a 25. saját (és ehhez nagyon is mini csomagterű) autós fordulás után szereztünk egy teherautót. Sikerült azt is kétszer dugig pakolnunk. Közelharc ment a ház előtti parkolásért – de sokat vészvillogóztunk á la bunkóék, szégyell, szégyell – , és aztán újra és újra zokon vettük, hogy a legutóbbi forduló óta se épült lift. Bevásárláskor visszarámoljuk még a pénztár előtt a cuccok felét a kosárból, megtanultuk már a különbséget saját vállgörcsből.
Szivárványkakiló
Más szempontból is frenetikusan bölcs döntés volt ez a toronypecó, hirtelenjött lelkesedésemben bizony elfeledkeztem arról, hogy Dorcika akármilyen virgonc bakfisként viselkedik is, azért mégiscsak vén csont már ennyi lépcsőzéshez. A shelti nem számít, a másodikra is hoztuk-vittük a szőrös kis seggét, ez most sincs másként, a belga viszont… ő kutya, na. Nem tűr holmi ölbekapást, gerinckímélésnek kikiáltott titkolt munyizást.
Jött az ötlet: nagy a terasz, elfér rajta némi fű, hát legyen megoldva legalább az esti csuri helyben. Indult a vadászat gyerekhomokozó után, ez februárban nem annyira magától értetődő, tipikusan nyári szezonos cucc, KK végre talált egy példányt barkácsboltban, dehogy bántam én, hogy a szivárvány összes színében pompázik, sőt! Megtöltöttem macskaalommal, ment rá két réteg geotextil, majd 20 liter virágföld és soksok fűmag. És vártunk.
Eltelt két hét.
Pár gyösz fűszál megjelent – minden nap nagyítóval csekkoltuk: nő már?! – , de nem nagyon akartak megerősödni, terjedni, dúsulni.
Egy hónap után belázadtam, franc fog várni, Dorci megreumásodik, mire ebből gyep lesz. Ott van nekünk a kutyasuliban pár hektárnyi fű, kaptam rá főnöki engedélyt, hogy kis kockákban kitermeljek egy négyzetméternyit. Ekkor már fénylő tavasz volt, napsütéses, langymeleges… és az évtized legaszályosabbja. Markomba köptem, így is feltört, de kitermeltem a becsült mennyiségű gyeptéglát, az még hagyján, hogy úgy kellett kicsákányoznom a betonszerű talajból, de utána még fel is kellett cígölni a “harmadik” (plusz ÁFA, jövedéki adó és a kapitány életkora) emeletre.
Persze kevés lett. Ásóra, kapára fel, irány Csepel, hallottam a nagyharangot is eskü, mire az újabb adaggal felértem. Mindegy, megvolt, zöldellt, jól be is locsoltam (némileg zuhanyoztak az alsóbb emeletek, gyorsan szétmaszatoltam seprűvel, neménvoltam!), kutyapopsikra várt már csak.
Amik nem és nem jöttek, hiába tudnak a tulajdonosaik vezényszóra pisilni, valahogy mégis úgy értelmezték, hogy a terasz is beltérnek számít, ergo pisitabu. Hívtam vendégkutyákat, akik rögtön rájöttek, mi célt szolgál az a saroknyi zöld, vígan telebrunyálták, vártam, hogy az enyéim erre majd lelkesen felüljelölik, de nem, hosszú évek gátlását nagyon nem egyszerű felülírni.
Aztán Dorcinak végre leesett. Mivel ő volt az elsődleges célszemély, meg is elégedtem ennyivel, persze azért győzködtem Ardit is, de ő csak akkor hajlandó, amikor már kínban fenegeti a combjait, és akkor is visszatartja amit lehet. Igazából tökmindegy, mert őt úgyis le kell vinni napi sokszor kakkantani, azt végképp nem hajlandó fent intézni, mint ahogy az öreglány sem.
Intézik cserébe az összes vendégkutyák. Kérés nélkül is. A gond ezzel csak az, hogy onnantól az enyéim belemenni se hajlandók, míg ki nem cserélem az egész füvet. Mondjuk megértem, gondolom, olyan lehet nekik az idegen kula után, mint a Trainspotting emlékezetes retyója. Viszont a fűcsere… (nehéz sóhaj)
Muszáj volt valami más megoldást találnom, mint a csepeli kutyasuli fűfelületének apránkénti áthelyezése. Kapóra jött, hogy sunnyogva elkövetett﹡ növénybeszerzéseim során szembejött velem egy plakát, hogy gyepszőnyeg kapható, úgyhogy vettem egy négyzetméternyit – és a ház előtt szembesültem azzal, hogy ezt felvinni még jobb móka, mert a csepeli túlélőharcos portéglákkal ellentétben ez azért olyan szép zöld, mert alaposan be van öntözve. Volt vagy 200 kiló. És három hetente muszáj cserélni, mert kiég a pisitől középen, a szélén meg burjánzik, aztán az mégis csak hülyén venné ki magát, hogy itt brummogok a benzines fűnyíróval vasárnaponta a társasház tetején. A használt füvet meg le kell vinni, gerillafüvesítem velük a Tabán kopárabb részeit. Ha vállasodom, akkor ezért.
﹡ Azért kellett sunnyogni egy idő után, mert a Magyari utcai egy négyzetméteres erkélyke után most hirtelen óriási helye lett a növényeimnek, viszont ők meg eléggé magányosnak tűntek így a nagy térben, szóval hatalmas elánnal nekiláttam a flórabővítésnek. Karesz viszont a sokadik zsák föld és zöldség felcipelése után összevonta a szemöldökét (könnyű neki, az ő impulzusvásárlásai többnyire mikrocsip méretűek...), úgyhogy onnantól csak stikában csempészhettem fel egy-egy új cserepet, szerencsére nem tudja megkülönböztetni egyik gazt a másiktól, úgyhogy jó ideig elhitte, hogy á, ez már rég ott van.
Új hely, új szabályok
Oké, beismerem, rohadtul elkényeztetem a dögeimet, de azért amikor Dorcika – aki a régi lakásban kizárólag talajlakó volt – odaáll a kanapé mellé, és addig nyammog szemrehányóan, míg odébb nem húzom a lábam, hogy ő is felférjen, akkor azért elgondolkodom, hogy ez tutira rendben van-e így. Aztán persze napon felejtett viaszgyertyává olvadok a kispárnát gondosan a hasa alá gyűrő, békésen szuszogó öreglány láttán, és megállapítom, hogy igen, nagyon is rendben van.
Az előző pecóban némileg zavart, hogy reggelente kisebb csomó kutyaszőrrel a számban ébredek, akárhogy is nem jöhetnek fel kutyák az ágyra, de hát egész nap váltott erőkkel lebegtetik a bundafoszladékaikat lakásszerte, így az egyik feltételem az új hellyel szemben a csukható ajtajú hálószoba volt. És lett is. Persze éjszakára nyitva hagyjuk, mert különben ott tombolnának az ajtóban, nincs is ezzel semmi baj. Viszont az új ágyunk meglehetősen talajközeli, tehát az első reggelen Dorka megállt mellettünk, lenézett ránk, kikönyökölt a szemén a döbbenet: hát ti mit kerestek a földön?!, ezek után békésen közénk tekeredett és elszunyókált. Az éjszaka folyamán csendben fellopódzott shelti békés ölelésében…
Szóval ők még nálunk is hamarabb belakták az új otthont, mintha világéletükben itt hédereltek volna, pedig aggódtam, hogy fogják megszokni, de köszönik szépen, nekik szuper. Alapvetően nekünk is, mondjuk tegnap, amikor lefelé menet észrevettem, hogy a kocsikulcs nincs nálam, kénytelen voltam visszamászni, aztán a földszinten tűnt fel, hogy telefont is fennhagytam, azt már hagytam a fenébe, nincs az az isten.
Annyira belelkesültem a nagyobb élettértől, hogy a karantén alatt hazahoztam némi melót pár hétre, háááát… Csóri labradort szétterrorizálták a kutyáim, az én lelki nyugalmam a rengeteg szőr dúlta, amit egy ilyen állat ereget (v.ö.: rövidszőrű kutya kell, mert az nem hullik – aha, több jött ki belőle, mint a két bundásból együtt), na meg nem vicces a három kutyával a lemenetel napi sokszor. Ardit egyensúlyozom a vállamon, a labi rángat pórázon és retteg a csigalépcsőn, Dorka meg terel. Lent a shelti folyamatosan ordítva csipog, a belga töksüket (valszleg a sheltitől), a növendék labi meg csak simán tojik a fejemre és tipikus labimód (összharminc kilóval, csutkagázon) örül mindenkinek. Ja és persze mindre egyszerre jön rá a szarás – lehetőleg egymástól minimum ötven méterre. Öreg vagyok én már ehhez, szerencsére vége is a munkastopnak, nem kell itt panzióztatnom a munkát, és bár néha örültek a kutyáim az ingyen bokszzsáknak, azért alapvetően nekik is jobb a nyugi.
