Vagyis arcvakság, amikor hiába ismersz valakit, nem ismered fel. Nemrég volt egy cikk arról, hogy Brad Pitt-et mennyien hiszik bunkónak, holott csak ilyenje van, én meg kicsit megkönnyebbültem, hogy akkor nem hülye vagyok, meg (KK szerint) extrém figyelmetlen, hanem valószínűleg szintén érintett.
Legalábbis részlegesen. De elég kínos tud ez is lenni. Rendszeresen előfordul, hogy udvariasan, jól nevelten bemutatkozom valakinek, aztán néz rám boci szemekkel, hogy de hát már találkoztunk. Filmeken rendszeresen összekeverem, ki kivel van, ha ugyanabból a típusú színészből (pl. szabályos arcú, jóképű, sötét hajú) színészből több is szerepel. Fiúbandák tagjainak megkülönböztetése eléggé felejtős. Csajoknál legalább a hajszín, hajviselet, vagy öltözködési stílus el szokott térni, az egyszerűbb valamennyire, de pl. Winona Ryder és Keira Knightley nekem ugyanolyan.
Ha társaságban vagyunk, próbálok jellegzetességeket (szemüveg, egyedibb hajszín, öltözék) megjegyezni, de ha ezek eltűnnek, vagy mondjuk leveszi valaki azt a ruhadarabot, amit felcímkéztem magamban a nevével, újra kell tanulnom az egészet. Előfordult, hogy a friss, pár napos hódításomnak akartam bemutatkozni, már nyújtottam volna a kezem, amikor rájöttem, hogy basszus, ez a pasim, csak össze van fogva a haja.
A minap osztálytalálkozón voltunk, immár 9 éve szinte minden augusztusban összejövünk családostul, gyerekestül a Tisza-parton bandázni egyet, viszont a covid miatt kimaradt két év. Kevesebb gyerek jött, mert a nagyja már pont annyira kamasz, hogy ciki legyen a szülőkkel lenni, de azért volt pár. Békésen beszélgetek az egyik osztálytársnőmmel, faggatom a lányairól, meséli, ki merre. Rákérdezek a legkisebbre, hogy van. Elvan, mondja Kriszta. Én: ezúttal otthon maradt a lányokkal? Eddig mindig jött. Kriszta rám mered, majd rámutat a körülöttünk rollerező srácra: Ági, ő az. (Total facepalm.)
Az persze nem fordulhat elő, hogy kutyagazdikat összekeverjek – amennyiben velük van az eb. Ha csoportban állnak, és a kutyák körülöttük szabadon bandáznak, már lehet, hogy bajban vagyok. Ha kutyátlanul találkozunk az utcán és hellóznak, gőzöm sincs, mi van.
Mondjuk utcán amúgy is zombi vagyok, ha dolgozom, akkor egyértelműen annyira elveszek a kutyára meg a forgalomra figyelésben, hogy semmi nem jut be, de kutya nélkül is hihetetlenül el tudok mélázni valamin, fel se nézek, vagy ha mégis, akkor se látok. Milyen szerencse, hogy többnyire van mellettem vakvezető, mi?
Ezer bocsánat, ha ignoráltalak téged is valaha, valahol. Ha rám köszöntél, és mentem tovább, pláne. Ilyenkor jópár másodpercbe beletelhet, mire feltisztulok, befókuszállak, és a helyére teszem, ki is vagy. Tényleg nem azért tart ennyi ideig, mert ennyire nem teszel rám benyomást, szóval ne hari, dolgozom az ügyön, de van némi akadálypálya ezzel kapcsolatban az agyamban.
