Tudom, nem szép dolog azzal jönni, hogy nekem nem volt annyira borzasztó ez az év, mert mindenki másnak nagyon is de, és sunnyognom kéne inkább a kis privát örömeimmel, de hát faxom, én blogom, nem? De.
Már az indulás nagyon cukira és szívmelengetőre sikeredik, kedves cimborákkal szűkkörűen, meghitten, persze kutyákkal.
Agyalok rajta jó ideje, végül elhatározom magam: a vacak kis vékonyszálú hajam rasztaként valahogy még mutatott, hát Bence hathatós segítségével besöndörödök újra. Nem tudom, ezúttal meddig tart, gyanítom, legalább 8 évig megint.
Az év első rossz híre már januárban utolér; kedves barátnőm kedvenc hátasa, Csitri megunta az életet. Nem csak gazdája, de őszülő csikója, Kenta is vigasztalhatatlan.
Nem emlékszem már, min elegelek be: a nappalit betöltő vetítővásznon (mozizásra nem rossz, de az idő nagy részében KK irt rajta szörnyeket), vagy az egy légtéren (ha egyikünk horkol, nincs hova menekülnie a másiknak), vagy azon, hogy ha Doriszka rosszul van, kizárólag az ágyunkra esik jól kihányni a belét (zárható hálószobát akaroooook!), mindenesetre leszögezem, hogy vagy nagyobb pecóba költözünk, vagy családon belüli gyilok lesz. KK bölcsen a költözésre szavaz.
Nézegetünk mindenféle lakot, persze két kutyával eleve kevés helyen állnak velünk szóba, már majdnem lefoglalunk egy Gazdagrét-külsőre nézőt (szép nagy terasz, de ahogy kilépek rá, felcsendül a fejemben a Szomszédok főcímzenéje, és már keresem is alant Vágási Ferit meg Mágenheim Julcsit), mikor megtaláljuk az álompecót… amit kb. 20 perccel az orrunk előtt foglalnak le. Megküzdök érte, megérte. Nem csak a valószínűleg legmencsibb körülmények között töltött majdnem-egy-évemet nyerem, de a világ legcukibb főbérlőit, új barátokat is.
Még előző év karácsonyakor vettem meg a jegyeket, de csak februárban jön el a napja, hogy élőben is lássam (a valaha rühellt, de ez már elmúlt) Jack Black bandáját, a Tenacious D-t. Talán pont a Pick of Destiny megnézése után fordult át a véleményem: ugyan tényleg ripacs a csávó, mégis zseniális. Ráadásul régi, szintén zenész cimborával koncertkedünk, egy élmény.
Mire nem jó ez a blog: új barátokat hoz. Ráadásul elvetemült szőrös skótos barátokat. Még kutyakekszet is kaptunk.
A melóhelyem bezárkózik járványügyileg, aki tudja, hazaviszi a tanoncait. Rövid időre én is megteszem, de albérletbe nem annyira nagy ötlet. Rágyúrok inkább a szintén szobafogságra kényszerült vakvezetőkutya-gazdi párosok lemozgatására: napi tanfolyamot tartok nekik facebook-on, kutyás trükktanítást alakítok át úgy, hogy vakon is kivitelezhető legyen. A Vakvezető Kutyák Világnapja is a bezárkózás idejére esik, személyes összejövetel kizárva, bécsi cimbora karanténkocsmázós ötletére alapítva megszervezem virtuálisan.
Másfél év szervezkedés után megjön a kanadai kormány elutasító válasza a munkavízum-kérelmemre. Röhej amúgy, menekültként könnyebb bejutni az országba, mint szakmával (ráadásul ritka és keresett szakma, csak épp a kanadai átlaghoz képest mélyen alulfizetett). Némileg letargiába esem, rohadt sok energiát és pénzt fektettem a projektbe, majd elkezdem az európai lehetőségeket feltérképezni. Hamar érkeznek a válaszok, kirángatnak a depiből, szervezem a jövőm.
A Covid miatt minden rendezvényt lemondanak, törölnek, elhalasztanak. Tolódik unokahúgom kanadai, kutyás cimbornő skóciai esküvője. Meg az a nemzetközi vakvezetőkutyás konferencia is, amire most mentem volna először, ráadásul amikor elkezdtem magamnak szervezni (mint a tavalyi európait), a cégem rájött, hogy ez hasznos lehet, és beálltak mögém. Az eseményt eltolták egy évvel, és 21-ben már más színekben megyek.
Újra agilityzünk Ardival meg Dorcival is, annyira jóóóóó, kisróka semmit nem felejtett, belga meg irtó lelkesen ugrálja át a mindent, persze csak max 30 centin, eleget rongálta már a szervezetét egy életen át hatalmas ugrásokkal, oltári esésekkel, bolond vágtákkal, agyatlan nekicsattanásokkal. Csoda, hogy ilyen jól mozog még egyáltalán.
A csepeli piacon rádöbbenek, hogy a nyúlja egy létező dolog.
Kiautózom Ausztriába egy napra munkamegbeszélésre, még egy kicsit dolgozom is egy képzés alatt levő kutyával. Bár kukkot alig értek a dialektből, Ingrid lelkiismeretesen fordít stájerből angolra, a végeredmény pedig felvillanyoz és jövőképet ad.
Rövid belvárosi miniszobor-vadászatot rendezünk kedves cimborámmal, jó sokat talpalunk, időnként megpihenünk inni valamit, tökéletes délután.
Új tetkó! van már jópár, de végre egy, ami valamennyire ötletes lett, lenyűgöz a jelenség sokértelműsége, alig felfogható paradoxona. Addig jár a macska a dobozba, míg Schrödinger. Vagy valami ilyesmi.
Dupla szülinapi bulink KK-val fenomenálisan sikerül, nagyon vegyes társaság jön össze, de remekül szórakozunk. * Integetünk a tahó szembeszomszédnak is. Rossznyelvek szerint Grazban sem szabadultam meg tőle.
* A buli bonmot-ja: - Te hol voltál eddig? - Hányni. Na mit lehet inni?
Sokat supolunk idén (magamhoz képest sokat, na, kábé 3-4x összesen), Dorcit is beavatom, szegénynek nem felhőtlen a mosolya. Pedig a vizet imádja, de ez az imbolygó izé nem nem neki való. Ardi bezzeg feszít, mint bátor kapitány, amíg bele nem esik, mert akkor nyomorult ázott patkány.
Ardi lelkesen legeli a fuksziám bogyóit, én meg szétaggódom magam persze, aztán kiguglizom, hogy a virág és a bogyó is ehető, innentől hárman pályázunk a cuccra Vincentnek elnevezett házigalambunkkal (Jules-ra keresztelt párja csak ritkán mutatkozik).
Cuki főbérlőink kedves és szakértő felügyelete mellett komolyabban belekóstolok a szikla-és falmászásba, mindig is szerettem, de ilyen lelkes kalauzaim még nem akadtak. Baromira élvezem és nagyon szembesít a mínuszos kondimmal, le kéne adnom azt a tízest ami felkúszott rám az intenzív triatlonozás hanyagolása óta, marha nehéz tartani a tatom a sziklán lógva.
Rövidke kis nyaralásra is sort kerítünk a Balaton-felvidéken, nem győzök elég hálás lenni sheltis barinőmnek, hogy újra és újra meghív csodás lakukba, cserébe elviszem a szőrmókokat sztárfotózni. Ahogy beállítom őket az addig töküres terepen, körbedonganak a frissen megjelent egyéb túrázok, nézik, mit fotózok és rájönnek, hogy ők is akarnak ugyanott, ugyanolyan szögből, némelyik még a kutyákat is belekomponálja lopva. Hiába na, celebek…
Hosszú ideje árultam a lakásom, mégis fájdalmas, amikor 5 hónapnyi hirdetés után elmegy végre, nagyon szerettem, rengeteg jó történt ott velem. Ugyanakkor úgy tűnik, szerencsés pillanatban léptem ki az eldurvuló lakóközösségi csatározásokból, csak távolról hallok róluk, de pfujj.
Ahogy összeállnak a körülmények – megvan a helyem, ahol várnak, megvan az indulótőke, lezártam a függő ügyeim – felmondok a munkahelyemen. Ebben is van némi szomor, de ideje volt, munkává silányult az egykori hivatás. A kilépéskor a központban lejátszódott jelenet remekül modellezi ott töltött éveim lényegét: épp búcsúzkodom kedvelt munkatársaimtól, mikor is labda után teperve elszáguld a folyosón egy labrador, extanoncom. Mellém érve szagot fog, röptében megfordul és a nyakamba borul, összeölelkezünk lelkesen, de nem bírom ki az utolsó percben sem, hogy ne szakmázzak. Épp tisztáznám gazdival (akivel amúgy nagyon klassz volt dolgozni és kedveljük egymást), hogy mit is tanítottam a labdázásról, szabadkozik, hogy nem ő dobta a labdát, hanem a főnök. Negyedfordulatot veszek, és magyarázni kezdem a (amúgy szintén kutyás) főnökasszonynak, hogy miért is nem kéne más kutyáját meghülyíteni, mikor igen jólnevelten a mondat közepén leint, és faképnél hagy. Hát kösz, és viszlát a halakat.
Felmondásom táján már extrém magas a vérnyomásom, mindig is hajlamos voltam rá, de amikor rendszeresen sportoltam, beállt normálisra. 4 éve megszűnt a rendszer meg a sport is, lett helyette összevissza élet, random zabálások, idegeskedés, munkahelyi bullying, ja meg politika és közélet is. Mindenesetre beszartam annyira az értékektől, hogy riadtan eltepertem házidokihoz, hogy na ezzel kezdjünk valamit, meg derítsük ki, van-e szervi ok is, vagy csak simán pocsék genetika és stressz. Elküldött mindenféle vizsgálatra, eltartott vagy három hétig, míg mindegyiket lejártam: labor, ultrahang, EKG, nőgyógyász, szemészet, fogászat… hívtam a körzetit, hogy akkor beszéljük meg, odamentem pontosan a kapott időpontban, a töküres váróban hallottam, hogy a doki meg az asszisztense bent van, beteg nincs velük. Vártam húsz percet, fél órát, 45 perc után bekopogtam, kiüvöltötték, hogy türelmet! Fortyogtam eddigre erősen, mert amúgy 5 perc alatt le lehetett volna rendezni az egészet. Még tíz percet toporogtam, aztán már úgyse lett volna értelme lecsekkolni a vérnyomásomat, mert valszleg kiakad a mérő, úgyhogy elhúztam. Viszont – mily meglepő – mióta Ausztriában vagyok, szépen lassan mászik vissza a normál értékekre, bár egy-két magyar hír még mindig ki tud borítani, de mindenképp higgadok.
És hát itt vagyok Graz-külsőn, végre Európában (hurrá), először életemben kertes házban (jippiii), először nincs főnököm (juhééé), én osztom be a munkaidőm (jeeee), szokom még mindezt. Sokszor nem könnyű persze (nem véletlenül akartam annyira angol nyelvterületre menni, tizedakkora sincs a szókincsem, folyékonyságom németül, mint angolul), nyögvenyelősen indul egy-két dolog, és néha nem tudok aludni, annyit agyalok a hogyantovábbon, de jók a kilátások (egyáltalán: vannak), támogató a környezet, tele lehetőségekkel. Persze a kezdeti eufória már tovaszállt, sorakoznak a hétköznapok, de még amikor be is szürkül a kedvem a hetekig ülő köd, a nehézségek meg a jajnemérteksemmit miatt, akkor se merül fel egy pillanatra se, hogy rosszul döntöttem, az meg végképp nem, hogy visszaforduljak.
Decemberre újra tombol a Covid, bezártságot hoz, nekem nem gáz, mert a kutyákkal így is mennem és dolgoznom kell, mondjuk a képzéshez szükséges tömeget nehéz most prezentálni, meg inkább azért mégse mennék oda, ha mégis van. De persze tök rossz, hogy nem lehet talizni senkivel, meg nincsenek beülős helyek, de szerencsére van messenger, viber meg minden ilyesmi, szolidan lealjasulni pedig videokonferencia alatt is remekül lehet, mint ahogy szilveszterkor kiderült.
Csak vége lesz egyszer ennek is.
