Annyi mindent lehetne kérdezni egy éppen dolgozó vakvezető kutyáról, nekem például olyasmik jutnának eszembe, hogy milyen fajta, mi a neve, mivel jutalmazod, mennyit dolgozik egy nap, hány hónapig tart a képzése, ilyesmik.
Ezzel szemben tízből kábé nyolcszor a címbeli kérdés hangzik el. Ráadásul minden előzmény nélkül, se puszi, se jónapot, se nyalom a szád, hanem csak így, in medias res: mennyi idős?
Kolleganőm ma mesélte az eddigi aranyérmest: csávókám az autó lehúzott ablakából félig kilógva, menet közben érdeklődött ordítva az eb koráról. Komolyan mondom, mindenki hülye, csak én vagyok helikopter.
Ha gizda kedvemben vagyok, úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Végül is egy megszólítás nélküli, légben szálló kérdés miért pont nekem szólna? Ha épp jobb napom van, elébb rámeredek a kérdezőre, majd kimérten: jó napot kívánok, a kutya másfél éves, amennyiben ezt szerette volna tudni. Hangomban jégcsapok csilingelnek.
És én nem, és nem, és továbbra sem értem, miért is releváns ez. Akármennyit is mondok, bólogatnak, hümmögnek okosan. Esetleg hozzáteszik: olyan fiatal? Vagy épp: olyan öreg?
Ha a saját kutyáimmal vagyok, szinte soha nem ezt kérdezik a járkélők, vagy csak sokadikként. Miért? Fajtafüggő? (Labradoros gazdik segítségét kérem!) Vagy hámfüggő? Vagy nekem van ilyen fejem? De nem, mert a többieket is erről faggatják.
Valaki világosítson fel. Álmatlan éjszakáim sokasodnak.
