Most a kedvenc whiskymről fogok írni.
A kedvenc whiskym aranyszínű, kicsit testes, nagyrészt ágyban érlelt, illata hol nedves bundát, hol egyedi és utánozhatatlan shelti-szájszagot idéz. Körbeforgatva kicsit tiltakozik, szájba véve heves szőrköpködést okoz. Ha le tudod nyelni, valószínűleg óriáskígyó vagy.
A 10 éves Ardbeg nagy klasszikus, én mégis szeretném, ha mindörökké 5 éves Wee Beastie maradna… (na jó, ez most már nagyon whisky-szakis meta, a Wee Beastie ugyanúgy egy Ardbeg-féle, mint a Ten, mellesleg pedig “kis vadállat”-ot jelent).
Akarom vagy sem, ma betöltötte a tizediket a kisróka, és bár ugyanolyan lelkesen dolgozott a szülinapi fotózáson, mint bármilyen más feladatnál (csak legyen jutifalat a rendszerben), azért a közelmúltban történt pár dolog, ami fájón emlékeztet rá, hogy ő is öregszik.
Holott elsőre ez nem látszik. A kiskutyák amúgy is hajlamosak élethosszan kölyöknek tűnni, Ardi ráadásul tök elszórtan őszül, szóval csak azt látod, hogy kicsit szőkébb, mint volt. Rohangál, csipog, kaját lop, terrorizálja a vakvezetőket, villanás-gyorsan tanul, shelteg és bújik, ergo minden olyan, mint régen. Pedig voltak jelek…
… például júniusban az a pár nap, amikor tünetileg nem volt semmi baja, mégis állatorvosnál kötöttünk ki, olyan gyenge volt. Nem találtak semmit, kapott fájdalomcsillapítót meg vitaminkoktélt, pár nap alatt rendbejött, úgyhogy nem mondtam le az utazást, amire készültünk épp. Az út egyik programpontján találkoztunk Zsófival, rajongott pótgazdijával. Akit Ardi egyszerűen nem ismert meg. Bizalmatlanul hátrált, talán ugatott is. És még itt se gyanakodtam.
Pár hét múlva újra útikutya lett, különböző barátok vigyáztak a rókafira, különböző helyeken, folyamatos volt nyüzsgés, és ettől irtóra befordult. Rosszkedvű volt végig a hazaúton, aztán itthon még másnap is, agilityn ugyan rohant meg csipogott, de amikor nem ő futott, csak feküdt apatikusan.
Késő este ütött be a krach. Görcsölni kezdett, rángatózott minden végtagja, vergődött a teste, habzott a szája. Epilepszia. “Csak” közepes erősségű, nem grand mal, eszméleténél maradt, nem vizelt maga alá és nem sikított, de így is szívszaggató volt nézni és tehetetlennek lenni azon kívül, hogy fogtuk a fejét, ne verje a padlóba. Végtelenségnek tűnt az a pár perc, amíg feltisztult és lábra tudott állni.
Soha életében nem volt epilepsziás rohama, a rokonságában se fordult elő. A teljes vérkép ép szerveket, normál értékeket, csupán némi enyhe vérszegénységet mutatott, persze lesz még egy kontroll, hogy változott-e valami, de úgy tűnik, alapvetően egészséges a túlméretes aranyhörcsög.
De hát akkor mi a frász volt ez?
Valószínűleg a stressz. Az utazás, az idegen helyeken alvás, a viszonylag idegen emberek, a sok történés… pedig ő már inkább itthon szeretne lenni, a saját ágyában (= az egész lakás), a saját kertjében, a saját Dorisza mellett. Aki annak idején sokkal egyértelműbben jelezte, hogy kezd utálni mindenféle változást, és ki is követelte, hogy ez szempont legyen.
Így hát innentől tiszteletben tartjuk Ardinál is, hogy nem lehet már a végtelenségig nyúzni. Tiszteletben tartjuk, hogy ettől ő még aktív életet akar élni, kell neki a séta, a munka, az inger, csak nem eszement adagokban. Tiszteletben tartjuk, hogy nem jöhet ide bármilyen kutya, elég neki a meglevőkhöz folyton alkalmazkodni.
Persze próbáljuk akasztófahumorral oldani az ijedtséget, poénkodunk azon, hogy csak mosószert kellett volna ráönteni és mellédobni a szennyes ruhát, és máris van egy mini-mosógépünk, de nem szeretnék még egyszer eljutni vele a centrifugálásig. Rettenetesen riasztó ezt a kis állatkát betegnek látni, olyan hatalmas a kontraszt az igazi vidám, és az elesett, beteg énje között. Pláne Dorka mellett, aki alapból vasbetonból van és sokkal nehezebben dönti le bármi a lábáról, ez a kis fingilingi lény viszont nagyon törékeny.
Szóval ha lehet, még jobban szeretjük a kis privát agybajaival együtt, például hogy KK nem lehet a végtelenségig külön tőlem a házon belül, egy idő után Ardi szabályosan odatereli hozzám. Hogy hangosan méltatlankodhat, ha a vakvezetők előbb kapnak enni, mint ő. Hogy a kert az ő területe, ilyenkor nem érvényes a “szeretem a cicákat” vezérelv. Hogy ha ő kakil, azt nézni kell. Hogy a napi munyizási – és benne pöcsvakarási – kvóta kötelezően teljesítendő. Hogy a 180×200 cm-es ágyon mindketten valamelyik csücsökben nyomorgunk, csak hogy a shelti kényelmesen elnyúlhasson keresztbe.
És hát párterápiás szempontból sem utolsó, hogy az eset óta nagyon odafigyelünk, hogy ne veszekedjünk, mert a reszketésig ki tud akadni rajta, ha csapkodnak körülötte az emocionális villámok. Mindig csak Dorkáról ömlengek, hogy milyen eszméletlen sokat köszönhetek neki, és mennyire lelki társ, pedig Ardbeg nélkül se lennék az, aki vagyok. Gyógykutya a javából mind a kettő.
Boldog születésnapot, szőrmók!
