Padre cimborám kérdezte minap, hogy van ez a szobatisztaságra szoktatás, merthogy nemsokára megszaporodnak egy kölyökkutyával. A mostani ebével nem volt ilyen probléma, hat évesen, készen érkezett hozzájuk, már amennyire egy ex-menhelyi eb kész lehet. A srác amúgy bámulatos érzékkel oldotta ki a sintértelep és a félszeműség kötötte görcsöket a kutyalányból, de speciel az ibrikálós problémával nem szembesült. Még.
Egyelőre ennyi látszik belőlük
Mivel nálunk is nemsokára gyermekáldás várható, nem árt, ha kicsit elmélyedek (újra) a témában. Amúgy minap készített fel lelkileg egy agilitys csapattársam, hogy vért fogok brunyálni, mire a sheltie megtanulja a helyes WC-használatot. Remek. Úgy látszik, minden fajtának megvan a maga heppje, a belgák rágnak, ezek bepisilnek. És mindkettő ugat, tök szuper.
Visszatérve a fősodorba; eddig három kutyánál küzdöttem a témával. Az első kettőnél nem volt különösebb fakszni, Dollynál már nem emlékszem, hogy volt, de Timber a maga édes, alkalmazkodó módján magától rájött, hogy – bár soha nem büntettem, ha besikeredett – sokkal boldogabb vagyok, ha kinn csinálja. Innentől kezdve semmi különösebb rábeszélés nem kellett, hogy így legyen.
Nem így Doris. Párszor már meséltem róla, milyen kis köcsög volt ebben (is). Már rég tudta, mire megy ki a játék, de még csakazértis becsurrantott. Elképzelem, amint gúvadó szemekkel préseli ki magából azt a pár csöppet, szigorúan a nappali közepén, és közben aggódva hallgatózik, zörren-e a kulcs a zárban.
Nála egyértelműen nem értetlenségi fennforgás volt, hanem gazdit hülyére vételi. Általában baromságnak tartom ezt a nagy alfázást, falkavezérséget, “dominancia”-mániát, ami mostanság megy, de valami ilyesmi volt a dologban. Mindenesetre a rendszeres foglakozással, sulizással megszűnt.
Na de most már tényleg a szobatisztaságra nevelésről.
Kezdetnek nem árt felszedni minden szőnyeget, mert tutira rá fog brunyálni (ha padlószőnyeg van, az szívás. Ki lehet ugyan szivacsozni bő vízzel, de nyoma marad.). Amíg nem kapta meg azt a minimális oltásmennyiséget, amivel már biztonságosan le lehet vinni, addig sajna nincs más megoldás, mint felmosóvödörrel járni a nyomában. Lehet persze macskaalomra, kutyapelenkára szoktatni, eltérőek erről a vélemények. Van, amelyik kuttynak könnyebbség – főleg ha gazdi sokat van távol – a másikat meg csak összezavarja, hogy most akkor lehet-e benn, vagy nem?! Általában azelőtt eljön a szobafogság vége, hogy rászokna a benti fix helyre.
Mindenesetre érdemes ebben az időszakban kifigyelni a kiskutya ürítkezési szokásait; ébredés vagy étkezés után mennyi idővel szokott leguggolni, szimatolgat-e előtte, netán körben forog, pocaksimogatásra beindul-e nála az inger… ha már tudunk olvasni a jelekből, vagy kifigyeltük, mikor esedékes a dolog, vigyük a kijelölt helyre, illetve sétálni.
Biztos, hogy egy csomószor el fogunk késni. Amíg még fogalma nincs, mit is akarunk tőle, tök felesleges leszidni, csak gátlásokat és frusztrációt nevelünk így bele. Amikor már kezd neki leesni, hogy miért kapjuk ölbe és rohanunk vele Zrínyiként kifelé, de mégis besikeredik egy-egy baleset, akkor sem érdemes nagyon szigorúra venni a szidást (és KIZÁRÓLAG csak a tettenérés pillanatában azt is, fél perccel később már hótt felesleges. Belenyomni az orrát pedig egyszerűen prosztóság.), inkább a dicséretet kell felsrófolni, ha megfelelő helyen pisilkakil. De azt nagyon!*
És sokat kell vele sétálni. Állati sokat. Nem csak azt értem ezalatt, hogy sokszor kell kimenni vele – hiszen a kölyökállat hólyagja még kicsi, nem sok feszülést bír – , hanem hogy hosszú ideig. Eleinte nem biztos, hogy komfortosan érzi magát az utcán, és inkább tartogatja a kiszolgáltatott, guggolós helyzetet az ismert környezetre. Vagyis otthonra. Atom utcatisztává válik (ismerek olyan kutyát, aki évekre megragadt ebben – persze ez nem az ő sara). Ilyenkor vagy kibekkeljük, míg kint is magabiztos lesz, vagy olyan sok időt töltünk vele a zöldben, hogy ne bírja tovább szorítani. És – ez tényleg fontos! – ezerszázszor megdicsérjük, ha végre feladja.
*Megkönnyítjük a saját dolgunkat, ha bevezetjük a parancsra pisilést. Nagyon egyszerű, simán csak annyit kell tenni, hogy a folyamat közben párszor kiadjuk a vezényszót, majd utána rettentően örvendezünk. Jól tud jönni, ha este papucsban, fürdőköpenyben kibotorkálva az utolsó pisiltetéshez nem kell megvárni, amíg az eb lecsekkol minden fatörzsre, villanyoszlopra írt odőrgraffitit, hanem gyorsan végez.
Igazából ez az egész szobatisztaságra szoktatás nem egy ördöngösség, főleg a gazda türelmén és következetességén múlik. Na meg nem ért figyelni az ebet, és ha azt jelzi, menni kell, akkor menni kell. Egy ideig vissza tudja tartani, de egyrészt nem szép dolog ezt elvárni tőle, másrészt megfelelő visszacsatolás híján le fog szokni a jelzésről. És bepisil. Ha ezek után még meg is büntetjük, az az igazán mocsok eljárás.
Van, aki a kutyaketrecre esküszik, én még nem próbáltam. Biztos jól működik sokaknak, de…
Ad 1., az alapok megértetéséhez hogy is…?! feltételez bizonyos fokú meglévő szobatisztaságot, ad 2., a ketrecbe be kell szoktatni előbb, tekintse búvóhelynek, biztonságnak, mert ha simán csak bezárom és elmegyek otthonról, jó eséllyel csak kétségbeesik és bánatában maga alá piszkít.
Szóval nem csodaszer. Viszont meggyorsíthatja a procedúrát, ha jól alkalmazzák.
A kerttisztaságra is rá lehet szoktatni, persze ehhez alapfeltétel, hogy a kertben tartott kutyát vigyük el sétálni. Ha csak annyit szeretnénk elérni, hogy a kertben egy helyre büdítsen, azt a helyet azért nem árt rendszeresen takarítani. Elég, ha felrémlik a fesztiválos toi-toi-ok vagy a pályaudvari retyók képe. Megvan?… na, neki ugyanilyen érzés.
Kanoknál az tuják kipisilésének megakadályozására minikerítés vagy a növény elé helyezett csábító szikla / oszlop lehet a megoldás. Az ivartalanítás nem elég.
A csajoknál az a kihívás, hogy ne helyezzenek el kiképzés, gyakorlás közben – a fiúk figyelmének felhívása céljából – mindenfelé cseppnyi kis szukapisiket. Főleg a gyakran használt útvonalak mentén. Na meg gazdibosszantásból. De nincs kedvem hozzá, basszus. Vajon beveszi még…?
