…tényleg, igazán, akkor kölyökként nemhogy nem bosszant a csínyeivel, inkább szórakoztat, elámít. Ahogy rácsodálkozik a világra, ahogy nyiladozik, ahogy teljesen máshogy látja a dolgokat, mint te, vagy úgy általában az ember. Meghatón szórakoztató figyelni, ahogy alakul a személyisége, mi az, amit hozott a szüleitől, a fajtától, és mi az, amit te és a környezete épít fel benne.
Ha szereted, akkor szeretsz vele lenni. Nem csak a kanapén összebújva, hanem együtt sétálni is bármilyen időben, hagyni szaglászni, szaladgálni, mosolyogva (és némi falatkával) nyugtázni, hogy időnként becsekkol hozzád, aztán megy a dolgára, fontos kutya-tennivalóit intézni.
Ehhez persze az kell, hogy valamennyire tanítsd, neveld, de ha szereted, ez egyáltalán nem okoz gondot. Veszed a fáradtságot és megtanulod érteni őt, hogy te is megértethesd vele, mit szeretnél. Akkor szereted igazán, ha egyértelműen kommunikálsz vele és megtanítod neki azt a pár szabályt, amiért cserébe szabad lehet.
Ha szereted, megdolgozol a bizalmáért. Higgadt maradsz és következetes, csak azt követeled tőle, amit előtte megtanítottál, nem antropomorfizálod értelmetlenül. Tiszteletben tartod, hogy ő egy kutya – más faj, más érző lény, nem gép és nem játékszer.
Ha jól szereted, ő is megtanul bízni benned. Számít rád, kötődik hozzád, és nem csak a kajaosztó kezet szereti benned, hanem téged. Nem hagyhatod cserben.
De ha szereted, ez fel sem merül. Ugyanúgy benne van a terveidben, mint a párod, a gyereked, mint valamelyik testrészed. Hozzád tartozik, eszedbe nem jut megválni tőle.
A szeretettel jár, hogy néha megkínlódsz nagyon. Ha beteg lesz, ha baleset éri. Néha nem kell ennyi sem, elég, ha elképzeled, hogy valami baja lesz, kínzod magad a rémületesnél borzasztóbb elképzelésekkel. Megkönnyebbülve nézel rá, ahogy szaladgál körülötted egészségesen, de a felhő ott marad valahol a háttérben.
Fel se tűnik eleinte, ha elkezd öregedni, minden nap látod, csak régebbi képeket, videókat elővéve tűnik fel, hogy mennyivel lassabb, higgadtabb, egy-egy szokása elkopott észrevétlenül, a szeme valahogy nem úgy csillan már. Meghatódsz, ellágyulsz, kicsit tán megkönnyezed, és innentől jobban örülsz minden együtt töltött napnak.
És ha szereted, felismered, mikor kell hagyni elmenni. Mert már nem öröm, már nem méltó az élet. Belerokkansz, de tudod, hogy nem maradhat. Te viszont vele maradsz, az utolsó pillanatig, bármennyire fáj.
Mert ha szereted, az róla szól, nem rólad.
