Öreg barátom

Ott kocog melletted tizeniksz éve, megszoktad, hogy van. Jó ideje már nem rágja a cipőid, macska után sem iramodik, nem cikiskedik, csak simán veled-létezik. A hosszú, közös éveitek alatt társsá érett, jó baráttá.

Eleinte észre se veszed a változásokat, annyira aprók. De lassan feltűnik, hogy más a szeme, nem csillan, csak tompán fénylik. Már nem mindig hallja meg, ha hívod. Nem, ez nem a régi, odafordítom-a-fülem-és-szaglászok-tovább – féle pimaszkodás, tényleg nem hallja. Szórakozottabbá válik, öreges allűrök jelentkeznek. Hamarabb elfárad.

Nehezen tápászkodik fel fektéből, eltart egy ideig, hogy bejáratódjanak az ízületei, komikusan csúszkál a parkettán, kövön. Nem tudsz nevetni rajta, elszorul a szíved, segítesz inkább. Néha mogorvább, néha bújósabb a szokásosnál, az időjárással ingadozik a hangulata. Lassabbá válik az emésztése, nehézkesen kakil, sokáig keresi a megfelelő helyet. Kímélő étrendet állítasz össze neki, lopva kényezteted apró luxusokkal.

Még hozza a játékát, néz rád félrebillentett fejjel, eldobod neki, drukkolsz, ahogy küszködve utánabotorkál, emlékeidben felsejlik az egykori szélvészgyors cikkanás. Könnyes szemmel simogatod meg a fejét, ahogy büszkén visszahozza, és inkább nem dobod el újra. Könnyű takarót igazgatsz köré, mikor lepihen.

Aztán jön egy frontátvonulásos, szeles nap, és félig lebénulva találsz rá, ferde mindene, alig emésztett reggelije a padlón; agyvérzés. Felnyalábolod úgy-ahogy, rohansz az állatorvoshoz, infúzió, vitaminok, roborálók, hordod kezelésre minden nap. Lassan kezd felépülni, te meg örülsz minden jobb napjának, amikor egészen a régi önmagára hasonlít, de közben belül érzed a gyászos felhőket gyülekezni, készülődsz a búcsúra. És megint összeesik, ezúttal a szíve reccsen meg, lassanként feladja az öreg, elhasznált szervezet. Vinnéd orvoshoz – írjon szíverősítőt! mentse a még menthetőt! – , de eljön az ideje, hogy már nem ismer meg, nem is néz rád, tekintete mereven egy ponton, és csak a fájdalom van. Fogod a mancsát, simogatod a bundáját, próbálod visszatartani a zokogást későbbre, ne higgye, hogy baj van… és elengeded.

Az üres, csendes házban ezer emlék: a teste formáját felvett fekhely, megkezdett senior kutyaeledel, póráz a fogason, orr-nyomok az erkélyajtón, szőrszálak a kanapén, kutyaöltővel ezelőtt megrágott székláb. Beléd ivódott szokások – reggel még a kávé előtt mennél sétálni, esős időben kikészíted a rongyos törülközőt, a boltban önkéntelenül kalandozol a kutyarágcsás polc felé, úttestre lépés előtt halk “marad”-ot mormogsz az orrod alatt.

Már nincs kinek.

Rajtad múlik, meddig még.

És ne hidd, hogy az ifjú lény miatt majd elfelejted öreg barátod, csak az emlékére jelentkező éles szúrás szelídül csöndes melegséggé.  Persze hogy a kicsi soha nem lesz olyan, mint Ő volt, de ne is akard, hogy legyen. Hadd nyüzsögjön körbe, követeljen figyelmet, olvadoztasson. Éltessen.