Olyan okos!

Előrerohannak a sarokig, majd ott bevárnak, merre megyünk tovább. Néni nézi, nézi őket, megvárom beszól-e a póráztalanság miatt, de nem, csodálkozik inkább: milyen okosak, hogy így megállnak az úttest szélén! Az enyém nem ilyen okos! Bár sütkérezem a dicséretben, hamar eszmélek, nem nekem szól. Előjön Szarkasztikus Ági, és nem bírja ki megjegyzés nélkül: hát igen, ezek így születtek. 

Barinőm videót tölt fel némi tömény állatkínzásról; nem elég, hogy nyomorú borderének egy kanalat kell a szájában tartania (nem fa, nem plüss, frankó fémkanál, vedd csak a fogaid közé hogy tudd, mennyire kellemes), hanem szadi gazdija a kanál öblébe elkezd még jutifalatokat pakolászni. Csóri kutya homlokán virtuális izzadságcseppek gyöngyöznek, de tartja vitézül. Komment a vidi alatt: olyan okos! Sz. Á. megjegyzése: na persze, fél éjszaka ezen töprengett, hogyan szopathatná meg magát rafináltan. 

Középhaladó kutyával gyakorolok, tekintetem merev, vakot játszok. Zebrát kerestetek az ebbel, toporog egy kicsit, nézeget, aztán megleli és odavezet. 5 óra irányából csodálkozó hangok: odass, milyen okos! Naná, tíznapos korában kinyílt a szeme, és azóta rá van gyógyulva a zebrákra, bármilyen nyelven mondod, odateper. 

Mi bajom van már megint, most miért vitatom, hogy ezeknek a kutyáknak van sütnivalója? Irigykedem netán, hogy őket dicsérik, engem meg nem? (Naná.) 

Inkább az a bajom, hogy hajlamosak a népek azt hinni, hogy a kutya eszén múlik minden, a gazda mit sem tehet arról, kutyája megáll-e a járdaszegélynél, tartja-e a nemszeretem tárgyat, megkeresi-e a zebrát. Hogy nem kell évekig tartó megfigyelés, önképzés, utánaolvasás, próbálkozás, kutyasulizás, csalódás, tanfolyamozás, kudarc és újrakezdés mindehhez, mert veszek egy bóderkollit, az úgyis olyan okooooos, aztán majd tud mindent magától. 

Hát baszki, nem tudja, sőt, a legnagyobb fiaskó pont az a kutya lesz, aki értő kezekben csodákra lenne képes. Persze az eb szívja meg, ő végzi menhelyen azért, mert a gazdája kretén, és nem mérte fel, hogy egy munkavonalas észlény nem való akárki kezébe (példul én se vágnék bele, egyszerűen kevés vagyok hozzá), célzott foglalkozás és energialevezetés híján az ilyen kutya pokolian unatkozik. És keres magának szórakozást. Vagyis ás, rág, rombol, ugat, szökik. De ettől még nem hülye, sőt. 

És a többi kutya sem az, hiába nem születtek bordernek vagy labradornak vagy bármelyiknek a “10 legokosabb kutyafajta” közül. Nagyon is jóeszűek, hiszen megtanulják kibogarászni ezernyi gesztusunk, hanglejtésünk, testjelünk közül, melyik releváns, és aszerint viselkednek, vagy legalábbis hihetetlenül igyekeznek megfelelni a vélt elvárásainknak. Mert egyértelmű – és kutyaésznek érthető – kommunikáció nélkül csak ezen feltételezések alapján próbálhatnak meg eligazodni a számukra kegyetlenül bonyolult emberi világban. 

Leváltak a farkasoktól, és függőségi viszonyba kerültek az emberrel. Alkalmazkodtak, idomultak, lesik óhajainkat. Szemvillanásból, artikulálatlan hangokból is szót értenek. Ehhez képest mi mit fogunk fel abból, ha ránk ugatnak, így-úgy-amúgy viselkednek?…

Hozzájuk képest szánalmasak vagyunk.