Eladtam a lakásom.
Ez így kiábrándítóan rideg, tárgyszerű és üzleties.
Megváltam a helytől, ami 12 évig az otthonom volt. Anno, mikor megláttam, rögtön tudtam, ez az, pedig már majdnem leelőlegeztem egy másikat. De azonnal belezúgtam a gyönyörű dekorcsempékbe, a beömlő fénybe, a viccnek is kicsi, de létező erkélybe, (amit azonnal zsufig rámoltam növénnyel, meg a másikat, a belső kertre néző körfolyosósat is), a kádas fürdőbe. Beköltözés után még hetekig örvendeztem, milyen sok ablakom, helyiségem, fényem lett az előző földszinti szobakonyha után, feküdtem az ablak alá vonszolt kanapén és bámultam az eget meg a képbe belógó templomtornyot. Innen ment utolsó útjára Timber és Maffia – ide érkezett Doris és Ardbeg.
Kicsit helyre kellett pofozni az előttem ottlakó idős néni után, a parketta állapota felett szemet hunytam inkább (az előző lakásban megéltem, mivel ját a csiszolás-lakkozás kombó, kösz nem), de a kifestést nem úsztam meg. Illetve szegény vállalkozó szellemű cimboráim nem úszták meg, lelkesen jelentkeztek plafont mázolni, aztán érdekes módon egy ideig nem láttam őket utána. A glettelést meg apu vállalta be, látván szerencsétlenkedésem eredményét, fel nem foghatom, neki hogy sikerül annyira simává varázsolnia viszonylag nagy folytonossági hiányokat is a falon. Bútort nem vittem magammal a régi lakásból, gyorsan összevásároltam mindent, hogy lakható legyen mondván, majd később finomítok, persze erre sose került sor, szóval némileg szedett-vedett volt az összkép, de nagyon is szerethető.
Ehhez már csak ráadás, hogy sétatávra a Gellért-hegy, a Feneketlen tó, az Infopark, de még a közvetlen környezet is marha jó kutyázós környék, békés kis zöldek, kertek, huhogó galambok, az akkor még tündéri, kopottas Károli Gáspár tér… jópár tartós kutyás barátság indult a töltésen vagy a Kopaszinál. Innen jártam a TopMancsba meg a Kraftra agilityzni heti többször, utána meg ezer helyre beülhettünk inni egy sört akár ebestül is. Ráadásul ottlétem alatt épült a házunk alá egy metrómegálló, a régi Skála helyére pedig egy élhető pláza, szóval egyszerre éltem a nyüzsgő belvárosban és pár lépésre a budai kertvárostól. Felettébb kényelmes lokáció, na. Úgyhogy amikor eladásra szántam magam, szóba se jött, hogy ingatlanügynök segítségét kérjem, mondván, ha ezt a szuper pecót nem tudom magamtól eladni, életképtelen bénaság vagyok és megérdemlem a hajnali felpofoztatást a vár fokán.
Tehát megszerkesztettem a hirdetést ügyesen, beleírtam két helyen is, hogy ingatlanosok ne keressenek, angolul is kitettem mindezt mert hátha, amúgy is sok az expat a környéken, na meg egyetemek, multicégek tömkelege a közelben, körbefotóztam a kiürített, kifestett kérót, kezem ügyébe helyeztem a telefonomat, és vártam.
Mindezt folyó év március 21-én. Ugyanaznap, mikor a Magyarországon a hivatalos COVID-esetszám elérte a 100-at.
Puff neki.
Ettől függetlenül elkezdtek özönleni a hívások, pedig rendesen túl is áraztam. Persze ingatlanos volt a nagy részük, mert hiába volt odaírva, hogy nyet, azért bepróbálkoztak, hátha mégis, fenték a fogukat a könnyen leakasztható jutalékra, értem én. Elhajtottam őket mind, kit udvariasan, kit kevésbe, hívó féltől függőn. Volt egy-két érdekesebb fazon, akinek sikerült azért az egymondatos beszélgetésnél tovább jutnia, például az “ingatlanos vagy magánszemély-e Ön” kérdésre azt bírta az egyik nyökögni, hogy hát ő persze magánszemély…IS, de most ingatlanosként kérdi, díjaztam a próbálkozást, de attól még akkorse. A legnyerőbb befutóval vagy teljes öt percig beszélgettem, tök változatos mézesmadzagokat vetett be, miszerint ő nem nevezné magát ingatlanosnak (mire én: ingatlan-közvetítési szolgáltatást ad fizetségért, nevezhetjük hajnalpírnak ugyan, de attól még nem az), meg hogy ő már mennyi lakást eladott a környéken milyen jó áron (én: oké, hozzon konkrét vevőt és tárgyalhatunk, jaaa, hogy csak szerződés után hozna vevőt? akkor nem), meg különben is nem véletlenül van kétszer beleírva a hirdetésbe, hogy ingatlanos segítségét nem kérem (megjátszott naiv csodálkozás: de hát nem akarja eladni?! Erre én: szerintem egy ilyen adottságú lakás eladása azért nem akkora kunszt), amikor megkérdeztem hogy oké, milyen jutalékot kér, cicerói körmondatokkal terelte a témát egészen addig, míg félbe nem szakítottam (állj, tehát akkor mennyi? 3,5 százalék? Akkor nem szerződünk), és még utána is nyomta a sódert, és csak akkor adta fel, amikor nyomatékosítottam, hogy nem fogok neki három és fél százalékot fizetni és kész.
Aztán eljött az az idő, amikor már tényleg komolyan morfondíroztam, hogy mekkora szopás ez az egész, és inkább fizetek valakinek (háromésfelet mondjuk akkorse), hogy csinálja tovább. Mert rohadtul belefásultam, hogy rohangálok heti többször megmutatni, lelkes vagyok és informatív, és cserébe a legváltozatosabb hülyéket kapom, íme egy rövid lista az érdeklődöktől:
- hát ez baromi kicsi (oda van írva, hogy hány négyzetméter, komolyan ide kell jönnöm azért, mert fingod nincs, az mekkora?)
- fúú, milyen zajos (valóban, közel a Bocskai út, de azután jegyezte ezt meg, hogy megmutattam, zárt ablakok mellett a légyzümmögést is hallani. Vagy lehet, a légyre mondta…?)
- miért nincs felújítva a ház minden része (80+ éves társasház, mutass olyat, ahol kiadható üzlethelyiség, stb. híján egy összegben kigazdálkodják a lakók)
- milyenek a szomszédok? (elmondom, de fintorog, senki se elég jó neki, se az értelmiségi pár, se a magányos középkorú, se az egyetemisták)
- hát ez a konyha túl kicsi (anyuka jött megnézni, a húszéves fiának venné, hát a pizzarendeléshez tényleg kell a nagy konyha. Btw simán főztem nyolcas társaságnak háromfogásos ebédet benne, nem kunszt)
- (késik fél órát, de fel nem hívna, hogy bocs, többször előfordult)
- merre néznek az ablakok? (hirdetés szövege: “nyugati tájolású…nappali, háló és fürdő ablaka utcára, a konyháé a belső kertre néz”)
- hol van helyileg? (utcanév a hirdetésben az egész utca kb. 50 m hosszú, olyan nagy variabilitás nincs)
- (írásos érdeklődő) ja most látom hogy magasföldszint, akkor nem érdekel (?? második emeletet hogy lehet magasföldszintnek nézni?)
- oké, megveszem, ha engedsz az árból 20%-ot (felröhögtem, hogy annyiért Csepelen vegyél panelt, anyukám)
- (utcában lakó érdeklődő, összekeveri Ardit egy másik sheltivel, és folyton szólongatja: vilike! vilike!, majd 10 percet lamentál azon, hogy miért nem hallgat rá a vilike és különben is, miért nincs itt a gazdája)
- (hosszas telefonbeszélgetés után derül ki, hogy amúgy az alattam lakó csaj az, nem akarja megvenni a lakást, csak érdekli, mennyiért árulom)
- (telefonon bugos a Facebook Marketplace, nem enged 37milliót beírni az ár rovatba, csak 3,7-et, ezért a címbe is beleírom a vételárat meg a szövegbe is. Ennek ellenére volt, aki halálos komolysággal megkérdezte, hogy 3,7-be kerül-e. Hát persze, belbudai emeleti 45 négyzetméter pont ennyi)
Szóval 5 hónapnyi szenvedés után eljutottam oda, hogy elegem van, nem hallgatom tovább, hogy gyalázzák változatos idegenek, mi szívemben oly kedves. Már lassan ugyanannyira utáltam odajárni, mint a kutyáim (minden alkalommal kiborultak, amikor őket is vettem, hogy neeem, nem akarunk itt lenni, nem itt lakunk, menjünk haza), szóval elhatároztam, hogy ha szeptember 1-ig nem veszik meg, lecsattogok a tömb túloldalán az Otthon Centrumba, vigyétek tovább ti, faxom az egészbe.
Augusztus 21-én jött egy lány, nem fanyalgott hanem imádta, a fényt, a belmagasságot, a csempéket, a minierkélyt, a tágas pincét, a környéket, mindent. Mint én annak idején.
Másnap megvette.
