Ideje lenne összeszámolni, hányszor jártam ott, az első alkalom egy októberi rafting-kanyonong-hydrospeed turbóhétvége volt vagy 18 éve. Ömlött végig az eső, második nap végére zokogtam a fáradtságtól (akkori pasasommal idióta versenyben hajszoltuk egymást az újabb és újabb kihívásokba, ő volt ugyan az edzettebb, de bölcsebb és kíméletesebb semmiképp), de még akkor is azon ámuldoztam, ha ez a hely ködös-borongós őszi időben ilyen gyönyörű (és mennyi hegy! meg kéne mászni mind!!), milyen lehet nyáron, verőfényben?
Nem kellett sokat várnom. Moncsi barátnőmről tudtam, hogy Szabadkán született, de hogy pont Trentán van a nagymamájának háza, ahova a népes család felváltva jár nyaralni – ezt nem tudtam. Áradoztam akkoriban válogatás nélkül mindenkinek a Soča szépségéről, meg hogy milyen klassz lenne visszamenni, és amikor Moncsa rávágta, hogy nosza rajta, menjünk el két hétre, pislogtam kettőt meglepetésemben, aztán szó nélkül elkezdtem pakolni.
Feledhetetlen, kalandos két hét volt, a lehető legjobb partnerrel. Moncsi gyerekkora óta járta az ottani hegyeket, mesélt róluk, a faluról, környékről, a Sočáról sokat. Amikor nem másztunk, akkor strandolni mentünk, tanösvényt jártunk, szedret szedtünk, pisztrángot grilleztünk, mostunk ‒vagyis krumpliszsákba kötöttük a szennyest és a Sočába lógattuk, félóráig csapkodta az ár a kövekhez a ruhákat, mosószer nélkül lett tiszta mind. Reggelente törökös kávét szürcsöltünk pléhbögréből a ház előtt ülve, karcolta bőrünk az üvegtiszta levegő, a szembeni hegycsúcsokat tükrös-fehérre izzította a nap. Erna nénihez jártunk kenyérért (nyitva tartás: hétfőn, szerdán, pénteken 8:30-11 között), a kempingeshez friss halért, a folyóhoz ivóvízért, mert a házban csak ciszternavíz volt. Ezek mind jó kiadós sétát jelentettek, vagy tíz km hosszú a falu, párszáz méternyi szintkülönbséggel. Ha a hágóról akartuk megmászni valamelyik csúcsot, vagy Bovecbe kellett mennünk valamiért, stoppoltunk. A végén haza is így jöttünk, bár amikor a 8. autóból szálltunk ki és már delutánba hajlott és még mindig Szlovéniában voltunk, kezdtünk aggódni, de aztán az utolsó kocsi hazáig hozott.
Sokáig visszajártam, mintha haza mennék. Az évek során szinte minden érdekesebb csúcsot megjártam, 33. szülinapom a Triglav csúcsán ért (nyugira számítottam és zen-szagú csöndre, erre nem pont ott bulizott egy szlovén nyugdíjascsoport tangóharmonikával?!), a folyóban is megmerültem újra meg újra, felér egy finn szauna-hófetrengős kombóval, amikor a kinti 35℃-ból becsobbansz a 6℃-os vízbe, tüdőd összerándul, nem kapsz levegőt egy ideig, aztán ahogy múlik a sokk, egy a célod csak: ki innen! Kievickélsz egy forró sziklára, bőröd szurkál, bizsereg, nézed a kristályszerű türkiz vizet, és azon kapod magad, hogy bele akarsz merülni újra, eggyé válni azzal a hihetetlen kékkel.
Egyszer-kétszer majdnem sikerült is, csak nem úgy, ahogy gondoltam. Nem kellett volna ár idején kétszemélyes lélekvesztőn rámerészkedni, máskor víz alatti sziklán izmot szakítani, illetve fejest ugorva rossz szögben érkezni. És én még nagyon óvatos vagyok vele, volt kajakos, ki beevezett egy tiltott szurdokba... a kajak kijött. A hegyek hasonképp veszélyesek, lánchegység alapon mészkőborítású, töredezett, karsztos, ingatag a Júliai-Alpok, ködben, esőben cefetül csúszó sziklákkal, víznyelőkkel, hirtelen meginduló görgetegekkel. Nem csak külcsínre zord vidék.
Jó, nem ragozom tovább, szerintem lejött, mennyire rajongom a Júliai-Alpokat. Viszont télen még nem láttam. A kutyák meg sehogy se, mert hegyet mászni, via ferratazni nem lehet velük, vizes őrültködésbe se vihetők, és elég szigorúan pórázon kell tartani őket, hogy ne menjenek turistákat meg birkákat terelni (a sorrend esetleges). Ja, és Dorci biztos jó ötletnek tartaná a meglepetésszerű vízbe teperést, aztán szedhetném ki valahol Triesztnél az elrongyolódott bundáját, még én sem tudok megállni a Sočában ha térd fölé ér, olyan sodrása van.
Ehhez képest nem csak a sodrás nem volt most decemberben, de helyenként víz se. Ami kevés csapadék ilyenkor esik, az hó, ami betömörödik alul, és elzárja az utat a víznyelők felé, így nincs utánpótlása a forrásoknak. Sziklás, üres folyómeder, lombtalan fák, kihalt turistautak, őszi heves viharok nyomai ‒ így igazán zord a táj. Imádtam ezt az arcát is. Sziklát mászni és vadvizezni most valahogy nem vágytam, külön jól jött, hogy senki nincs rajtunk kívül, mert így el mertem engedni a kuttyokat, és örültem, hogy hoztuk őket.
Nem Trentán szálltunk meg ezúttal, mert ott kábé semmi nincs nyitva télen, hanem a térség turistaközpontjának számító Bovectől 2 km-re, Čezsočán. A falu közvetlenül a folyóparton van, és olcsóbban találtam itt szállást, mint Bovecben. Azon sehol nem problémáztak, hogy kutyákat is viszek, elég sokan járnak erre túrázni télen-nyáron négylábú családtaggal együtt. Bár Bovec nem akkora síterep, mint a hágó túloldalán Kranjska Gora, azért pár bolt, étterem még karácsonykor is nyitva volt, legalább kárpótoltuk magunkat a 24-i kicsit csumpi vacsoráért, amit egyébként feneketlenül élvezett mindkettőnk koszostérdű punk énje, a kutyákról nem is beszélve.
És hogy mit lehet ott télen csinálni hóra-jégre való mászófelszerelés nélkül? Akad bőven olyan túraútvonal, ami ilyenkor is simán járható, például a forrástól majdnem Bovecig tekergő Soča ösvény, tele van a környék I. világháborús emlékművekkel (vértől vöröslött az Isonzó vize ‒ rémlik valami? Na, az Isonzó a Soča olaszul), a hegyi túraútvonalakon fel lehet sétálni a hóhatárig, és amíg le nem szakad az első nagy havazás, a Vršič hágó is járható. Na meg az összes száraz patakmeder, ha valakinek elég stabil a bokája hozzá.
A végére pedig pár drónfelvétel maradt, a Mlinarica (a Sočába folyó kis mellékág) forrásáról, a Boka vízesésről és a Vršič hágóról.
Jajj, a híd-alatt-átrepülős majdnem lemaradt! Meg ahogy okosan magyarázok a röppencsnek. És az is látszik, mennyire tiszta a folyó vize, meg hogy Dorcika milyen gyorsan söpör kifelé belőle.