Van egy pöttöm falu a Balaton-felvidéken, Szentantalfa. Nemigen tudtam létezéséről a pár héttel ezelőtti GPS-fiaskóig, nem sokra rá viszont barátnőm felvilágosított, van a falunak más érdeme is azon kívül, hogy az igazán elszántak innen oldhatják fel Monoszlót a zsákfaluság terhe alól.
Szentantalfát többnyire nazarénusok lakják. Róluk ugyanúgy nem hallottam kummát se, mint eldugott lakhelyükről. Nem is érdekelt volna kilétük egészen addig, míg bele nem futottunk Zánkán a sajtpultjukba, és ott KK elveszett, egyszersmind szerelembe esett. A parenyicával, az érlelttel, a chilis ementálival. Finnyogva megkóstoltam egy átlátszóan vékony szeletet az utóbbiból, ujjam zsíros lett, nyelvemen szétolvadt a sajtszilánk, pupillám kitágult az intenzív íztől. Komolyan ezt ugyanúgy sajtnak hívják, mint a hűtőpultokban darvadozó sárgára festett műanyagszármazékokat?
Figyelj Zippy, menjünk sajtkóstolónak!
Nézzük hát, kik azok a nazerénusok? Úgy hangzik, mint valami szekta… tulképp az is, keresztény szekta, de nem véletlenül maradtak viszonylag ismeretlenek. Ugyanis nem térítenek, kérésre beszélnek ugyan hitükről, de nem vitatkoznak, nem próbálnak meggyőzni. Gyerekeiket nem keresztelik, nem nevelik vallásosan, felnőtt-érett fejjel döntheti el mindenki, csatlakozik-e hozzájuk. A nők fejkendőt hordanak, a férfiak fegyvert sohase, még ha bajba is kerülnek emiatt. TV-vel nem butítják magukat, viszont sokat beszélgetnek, imádkoznak, de nem tartanak fenn ezért templomot, egymásnál szomszédolnak. Apparátus és hierarchia híján közönyösen hagyja őket az állami támogatás megvonása, eddig sem abból éltek, csak hinni akarnak és békében élni.
Számomra ők az igazán keresztények.
Szentantalfai képviselőik sajtot, bort, füstölt húsokat készítenek sajátkezűleg (némi gépesítéssel), a termékeket helyi piacokon, szomszédos városokban árusítják, ottjártunkkor feltankolunk belőlük. Szedünk hozzá némi diót, fügét, szőlőt, jó gasztrosznobként lefotózzuk, aztán befaljuk.
Mielőtt a sheltik odaérnének.
