Abszolúte off-topic, és rohadt hosszú
Megnősült az unokaöcsém, a legidősebb – ááá, tegnapelőtt még a kezemben tartottam, akkora volt, mint egy törpemalac, vöröslő fejjel, fogatlanul ordított, aztán pár évre rá vittem a játszótérre és nagyon nem akart hazamenni, alig volt ciki vonszolni az utcán a krokodilkönnyeit hullató háromévest, most meg már 30 és nősül… bahh – persze meghívtak minket is az esküvőre, nem is ez a nagy szám, hanem hogy el is mentünk. Merthogy a pereputty ezen ága Kanadában él, immár 25 éve.
Tehát naagy repülőre ültünk, zötyögtünk rajta 11 órát, majd átültünk egy kicsire és még azon is vagy 40 percet, aztán már csak félórányi autózás, és meg is érkeztünk. Kanada messze van, és Kanadán belül sincsenek egymáshoz közel a dolgok. Ott az “5 percre van a bolt” nem azt jelenti, hogy 5 perc alatt odasétálsz, hanem hogy lemész az autódhoz, beindítod, 5 percig vezetsz, és ott a bolt.
Az mind a gépünk (Toronto-London járat)
Esküvő
Azért a baromi messziről érkezésnek megvoltak az előnyei: az esküvőn mi voltunk a rocksztárok. Európából jöttetek, húú, tényleg? De klassz! Mindenki akart velünk beszélni pár szót, szelfiért mondjuk már nem álltak sorba, de azért így is kényeztetve voltunk. Na meg legalább emeltük a vőlegényi oldal létszámát: a nővéremmel és régi barátjával, a lányával, és annak pasijával együtt így már hatan voltunk, cserébe a menyasszony rokonsága, barátai kitettek vagy százat.
Maga a szertartás egyszerre volt megható és vicces; bár templomban tartották, mégsem volt olyan hangulata, hogy mindjárt felvágom az ereim a depresszív dumától és/vagy az unalomtól (komolyan, azok a katolikus esküvők, amiken eddig voltam, semmiben nem különböztek egy gyászszertartástól), a pap hol sziporkázóan szellemeseket mondott némileg stand-up stílusban, hol meg elkomolyodott, de akkor is áthatotta a mondandóját a szeretet. Látszott, hogy ismeri a srácokat, törődik velük, és tényleg szívén viseli a sorsukat, és a beszéd végén, mintegy összefoglalásként azzal bocsátotta el őket: a legfontosabb, hogy nagyon jól érezzétek magatokat és sokat nevessetek! Imádtam az ürgét.
Bencéék pedig szemmel láthatóan egymást imádták, Jessica mondjuk inkább feszültnek tűnt az egész hacacárétól (anyukája úgy dirigálta a násznépet és a lányait, mint egy kiképző őrmester, nem tűrt bakit), Bence viszont majdnem elsírta magát a meghatottságtól, meg is kellett állnia az eskü szövege közben nyelni párat és nagy levegőket venni. Szét bírtam volna ölelgetni, ugyanolyan lökött figura, mint az anyja, ő is elbénázta a saját esküvőjén az “igen”-t, és ő is rém aranyosan zavarban volt.
Átvonultunk egy golfklubba a vacsorához (mind az esküvő helyszínére, mind a vacsoráéra vagy egy órát autóztunk, tényleg nincs semmi közel egymáshoz, ott nem olyan egyszerű hazamenni, ha megunod a bulit), közben persze voltak fotózások is, jól beszívták csórikámék, zuhogott az eső, a hőmérő alulról verte a tíz fokot, és persze az összes csajnak vállatlan ruhája volt, igaz, edzett kanadaiak, nem látszott rajtuk a cidri, de azért a szabad ég alatt lejtett keringőt extra gyorsan letudták.
Volt háromfogásos vacsi, ez volt a második legjobb kaja, amit kint ettünk, meg beszédek a főbb rokonoktól (tök büszke voltam a nővéremre, aki fejből mondta, nem papírból, igaz, Jess húga spontán nyomott egy olyan előadást, hogy mindenki lehátazott, de neki ez szokása, azt mondták), jópáran megemlítettek minket, hogy milyen menők vagyunk, hogy Magyarországról eljöttünk az eskire, etcetera. Aztán persze volt densz és szolid lealjasodás a bárban. Az egésznek volt egy annyira közvetlen és laza hangulata, amilyet eddig nagyon ritkán láttam, komolyan mondom, megérte ennyit utazni érte.
Wetsuit
Volt egy másik dolog, amiért el kellett bumliznunk egy másik földrészre. Kicsit hosszú a sztori, azért megpróbálom zanzásítani.
Triatlonozom immár harmadik éve, kinéztem idén egy versenyt Edinburgh-ban, ahol minden festői és gyönyörű, ámde borzalmasan hideg, főleg a tenger, amiben úszni kell. 12-13 fokosra jósolják, ergo wetsuit – ez a búvárruha úszásra átvariált változata – használata még fókáknak is kötelező. Fel is csattantam a netre, a kedvenc triatlonos webshopba, hogy akkor legyen nekem wetsuitom. Az angol site-on (ahonnan Magyarországra szállítanak) nincs a méretemben, plusz drága is. Az USA verzión van méret, ár is jó, cserébe csak USA-ba és Costa Rica-ra szállítanak, a kanadain meg egyáltalán nincs wetsuit (ezek vagy nem mennek a tengerbe egyáltalán, vagy ennyire kemények, vazze). Szóval a megoldás az lett, hogy megrendeltem az USA oldalról egy kanadai határ melletti amcsi kisvárosban frissen nyitott postafiókcímre, ahova Évi nővérem szuperjófej barátja, Claude elment érte. Mondtam neki, ha netán felpróbálná, feltétlenül kívülre vegye fel az alsónadrágját, és találjon ki valami jól csengő akcióhős-nevet. Szerintem erősen csábította a dolog, de ha meg is tette, nem nyújtotta ki eléggé, mert amikor én magamra szuszakoltam, össze tudtam húzni ugyan, de a légzés már kicsit macerás benne, de végül is minek az, kibírom 40 percig egy levegővel, maximum kicsit belém büdösödik, az a lényeg, hogy ne fázzak, nem? De.
“Bár vörösödik a fejed, de azért vigyorogj!”
Niagara
Na, ezt semmiképp nem lehetett kihagyni, ha már ott voltunk viszonylag közel (= 2-3 órányi autózás). Az eső is végre elállt, igaz, hideg volt, de legalább napsüti. Nagyon nem lehet mit mondani róla, hatalmas, gyönyörű, nedves. A folyás mentén feljebb szép parkok, egész turistamentesek, libakölykösek.
Toronto
Évica Londonban lakik (stílusosan a várost átszelő folyót Temzének hívják…), a legközelebbi nagyváros Toronto.
Londonban és Hamiltonban is töltöttünk pár napot, de a nagy attrakció mindenképp Toronto volt a felhőkarcolókkal, CN Tower-rel, kínai negyeddel (és olasz, és görög, és indiai, és portugál…), nagy tó-parttal, állatkerttel. A vidámparkot sajna ki kellett hagynunk, mert a 8 fokban hullámvasutazás gondolata is dermesztett, arcunkra fagyott volna a sikoly. De a többit mind megnéztük, igaz, elkelt volna a télikabát is, de csak egy sapkát vettem. Májusban. Vazz. This is Sparta Canada.
Ontario-tó
Voltunk még tengeri akváriumban (kb. mint a Tropicarium nagyban, fölötted úszkálnak a cápák, ráják, meg valami fűrészes fejű izémicsoda is), meg egy helyi piacon, ahol kábé ugyanolyan lények voltak, mint az akváriumban, csak kevésbé fürgék. Mászkáltunk sokat gyalogláb meg metróval, gyűjtöttünk hangulatokat, szagokat, benyomásokat. Etettünk mókust a parkban, etettük magunkat mindenféle helyi kajával, és még kutyáztunk is kicsit Évi ottani magyar barátai labi-mixével, Tucoval.
Toronto
Aquarium
Emberek
A kanadaiak nagyon sokfélék, ugyanúgy bevándorlók országa, mint az USA, idén ünneplik az ország 150. születésnapját, mindenki ennek lázában ég. Európai szemmel persze hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy piha, 150 év, az is valami? Igen, valami. Mert ők 150 év alatt felépítettek egy olyan nyitott, toleráns, elfogadó és vidám országot, amilyet nekünk 1000 év alatt nem sikerült. KK találta az alábbi videót, egy kanadai jellemzi benne a kanadaiakat, elég találóan:
Az általuk beszélt angoltól sokáig azt gondoltam, a legnehezebben érthető dialektusok egyike, aztán most meg csodálkoztam, hogy kábé mindent értek. (Kivéve persze a gyorséttermekben, mert ha te kérdeznéd meg naponta ötvenkétezerszer, hogy “menüben adhatom?”, valószínűleg a te oxfordi pallérozottságodból is “meüüve atható?” válna seperc alatt.)
Egyszerre udvariasak és nemtörődömök, például lépten-nyomon kérdezgetik tőled, hogy vagy, persze erre csak “kösz, jól”-t illik válaszolni, KK hülyét is kapott tőle, hogy mennyire felszínes dolog ez már, részemről viszont jobban esik ez a fajta álérdeklődés egy boltban, mint az itthoni gyakorlat szerinti tovább-trécselve-a-vevő-fejére-se-szarás, illetve a méla-undorral-kevert-kioktatás. És nagyon könnyen csap át a semleges “hogy vagy ma?” igazi érdeklődésbe akár pillanatok alatt, nagyon könnyű beszélgetésbe elegyedni bárkivel, akár az utcán, nagyvárosban is. Ugyanakkor a gyerekeik lazán fellöknek, és ez teljesen természetesnek számít (amikor teleszaladt a kiscipőm és átgyalogoltam egy különösen pofátlan kislányon, nagyon felháborodva nézett).
Mindenféle színű, korú és állapotú ember mászkál mindenfelé, teljesen természetes jelenség például a hidzsábban reptéri biztonsági őrként dolgozó muszlim nő (képzeld el ezt itthon… ), vagy a fél arcán teletetovált polinéz. Nagyon sok kerekesszékest láttam, ez mondjuk nem azt jelenti, hogy náluk többen vannak, mint itthon, csak jobban ki tudnak mozdulni, jobb az akadálymentesítés, kiterjedtebb a segítőhálózat, és sokkal inkább emberszámba veszik őket.
Kaják
Kanadában azt akartuk enni, mint amit a kanadaiak. Hááát… fitness-edző nővérkémnek nem kell aggódnia, hogy valaha munka nélkül akad. Az átlag kanadai fast-food-ot eszik, becsülettel kipróbáltunk annyit, amennyit csak bírtunk, a vége felé már alig vártuk, hogy újra sovány hús-zöldségdiétát tarthassunk, fuldokoltunk a zsírban és a cukorban. A szószok édesebbek, az üdítők gejlebbek, a húsok szaftosabbak, és amit a kanadai srác a fenti videóban emleget, a poutine, hát az valami eszméletlen szívgyilkos dolog. Sült krumpli vastagon meglocsolva gravy-mártással meg nyúlós, vaskos sajttal, a felét se bírtam megenni, egyszerre sós, cukros és zsíros.
Tíz éve reszkettem a csak Kanadában elérhető Tim Horton’s fánkért, kábé a második nap sikerült túladagolnom, onnantól csak csipegettem, de még így is sikerült sokezer kalóriát magamba nyomnom általa. (Annyira vicces volt egyébként, hogy leszállt a gépünk Torontoban, igyekeztük elérni a csatlakozásunkat, közben elmentünk egy Tim Horton’s mellett, és na kik álltak sorba a fánkért? Hét persze, hogy zsaruk.) A másik, amit nem bírok megutálni, a juharszirup, nekem bejön a füstös íze, persze az is vegytiszta cukor. Amúgy is nehéz lejönni a cukorról, de az észak-amerikai kontinensen különösen az.
Azért ettünk nagyon jót – a legjobbat – a piacon a halasnál, meg mehettünk volna rendes étterembe is, de ez utóbbi valahogy nem jött össze. Ja, és az utcán kapható hot dog valami eszméletlenül jó.
Közlekedés
Minden rohadt messze van egymástól, ami térképen a szomszéd városnak tűnik, az valójában két óra autózás. Nem is kilométerben mérik a távolságot, hanem percben, órában: azt adják meg, mennyi idő alatt érsz oda kocsival. A kertvárosokban sokszor járda sincs, mert minek; se bolt, se semmi nincs a közelben.
tisztára Lilaakác köz
Olcsó a benzin (kb. fele, mint itthon), plusz tágasan terpeszkedő városok = mindenki autóval jár. A sztrádán Toronto felé volt vagy négy sáv, plusz egy belső sáv külön azoknak, akik ketten vagy többen ülnek az autóban, mi is ebben a töküres sávban hasítottunk, míg a többiben állt a dugó. Tényleg mindenki egyedül volt a hatalmas benzintemetőkben (láttunk pár Nissan Juke-ot, elég picinek tűntek a többiek mellett). Szeretik a nagyot, terpeszkedőt sok mindenben, ennek megfelelően a sávok és a parkolóhelyek is szélesebbek, mint nálunk, nem gond az egy ívből parkolás. A sztráda olykor követhetetlen rendszerként tekeredik, nem csak jobbra, de balra is vannak leágazások, a városokban a lámpás kereszteződésben elég macera a balra kanyarodás, mert az egyenesen szembejövő sáv is akkor kap zöldet, és a gyalogosok mindenek felett álló szent tehenek, mindig elsőbbségük van, és akkor se dudál rájuk senki, ha egy épp kanyarodó tanker előtt állnak nekik telefonálva átandalogni.
gyorssáv 2+ utasnak
monstrum
Tömegközlekedtünk Torontóban, van minden, busz, villamos, metró, meg valami HÉV-szerű hálózat is. A metrónál tisztára az itthoni ’80-as évekre emlékeztetett a rendszer: bedobod a tantuszt, két böhöm doboz közötti elzárókapu kivágódik előtted és átsétálhatsz (csak itthon alapból nyitva volt, és ha át akartál lógni, akkor durrantott oldalba, frászt kaptam tőle mindig), vagy ha bérleted van, elmehetsz mellettük.
Időjárás
Rácsellóztunk kissé a májusban jött hideggel, viszont ez egyáltalán nem szokatlan arrafelé. Északról nem védik hegyláncok a Nagy-tavakat (mint a Kárpát-medencét a Kárpátok), ezért a sarki levegő bármikor akadálytalanul bejöhet. Ugyanakkor a domborzat, a tavak, meg még ezer egyéb tényező nagyon sokféleképp módosíthatja az időjárást, ezért egymástól akár 50 km-re egészen eltérő mikroklímák alakulnak ki.
Hamilton by night, cidrivel
Hogy annyira nem szokatlan a tavaszi zimankó, a növények virágzása is mutatta; ami nálunk március-áprilisban nyílik, ott jóval később, kint jártunkkor pompázott a tulipán, nárcisz, magnólia. Lomb még alig volt a fákon, az erkélyek mind csupaszok, mert a helyiek megfigyelései alapján május 24-ig bármikor jöhetnek még fagyok.
Aztán májusban valamikor megjön a nyár (ahogy kihúztuk a lábunk az országból, legott 29°C lett…), és tart egészen szeptemberig, aztán megint tél, hó, sál, sapka, vodka.
Kutyázás
Kicsi a kutya-népsűrűség Kanadában, semmiképp sem akkora, mint Magyarországon, de talán jobb így. Akit láttunk, mind pórázon volt, szabály ott is, én úgy vettem észre, nem is bíznak a népek annyira a kutyájukban, hogy elengedjék. Mondjuk amit a kutyafuttatóban láttunk, az alapján nem is baj, jött egy hivatalos kutyasétáltató csaj, kocsijában három ebbel, bezsilipezte őket a futiba, aztán a három kutya háromfelé (az egyik egyenest a legnagyobb pocsolyába), és aztán nem is nagyon lehetett összegyűjteni őket.
Elkényeztetett rohadékok – találó cégnév
Zsilipes rendszer a bejutáshoz, itthon is elterjedhetne
Átlag kutyafuti-méret
Valószínűleg a parkban is azért olyan barátságosak a mókusok, mert nem kergetik meg őket lépten-nyomon a visszahívhatatlan kutyák. Szó se róla, még nekem is nagy feladat lenne Ardit letiltani a pofátlan kis chipmunk-okról, pláne ha mogyorójuk is van.
Gondolom, szintén az alapvető neveletlenség miatt nem igazán mehetnek be éttermekbe, kávézókba se az ebek, a nevelés meg nem olyan egyszerű, mert a kutyasuli nagyon drága (az agility egyenesen horrordrága), az autodidakta kutyanevelés pedig extra elszánt gazdit feltételez, és hát tulajdonképpen nekik nincs olyan nagy bajuk azzal, hogy a kutya nem megy vissza hívásra. Legfeljebb nem engedik le a pórázról. És a kör bezárult.
Természet
Rengeteg a park, főleg Londonban, de még a nagyvárosban is sok a zöld. Voltunk a hamiltoni nagy botanikuskertben, igazából nem tűnt úgy, hogy az ottani élővilág nagyon eltérne egy átlag parkétól. Mókusok, főleg szürkék és feketék (a vörösöket ők szorították ki), amerikai csíkos mókusok (lásd még Chip és Dale), cinkefélék, pirosvállú csirögék, kardinálispintyek, kanadai vadludak, néha mormota vagy nyúl, ritkán hód. Elég szelídek, odaóvakodnak, ha kaja van nálad, látszik, hogy nem hajkurássza őket üvöltve (vagy csendben, puskával) senki. KK tiszta Disney-hercegnőnek érezte magát, ahogy megszállták az apró, tollas, bundás lények.
Persze a turistáknak szánt szuveníreken rénszarvas, farkas, jegesmaci, kardszárnyú delfin szerepel, asszem nagyobb túrát kéne szerveznünk, hogy őket is lássuk.
Fluffy
Nagyon Ardbeg-hiányom volt már a vége felé, úgyhogy amikor KK bement egy játék- és modellboltba körülnézni, és én megláttam őt:
rögtön felnyávogtam, hogy kell. Mivel Ardi egyik becézete – a számos közül – Pelyhes Geci (copyright: Zsófi), el is neveztem új szerzeményem Fluffy Spunk-nak. Onnantól Fluffy jött velünk mindenhova, és kommentálta az eseményeket. Nővérkém néha átment facepalm-ba, és messzebb húzódott tőlünk. De mi jól szórakoztunk. És Fluffy is.
Bár az utolsó napokat Torontóban töltöttük, nem repülhettünk haza onnan, mert Londonra vonatkozott az indulás, tehát át kellett autóznunk Londonba, hogy felszállhassunk arra a gépre, ami elrepült Torontóba. Kicsit agyrém, de ha nem így teszünk, 720 CAD-ot kellett volna pluszban fizetnünk, és ha elve aszimmetrikusan vesszük a jegyet (odafelé Londonig, visszafelé Torontóból), az is jóval drágább lett volna. Úgyhogy újra felszálltunk a kis kávédarálóra (kb. 30 személyes kisgép, de esküszöm, jóval kényelmesebb volt, mint a nagy böhöm Boeing), zötyögtünk 40 percet, aztán vártak a turistaosztály csodái, úgymint borzalmasan pici lábterek, keskeny és kényelmetlen ülések (pedig én nem vagyok túl méretes, és még nekem is szűkös), kedves utastársak által telerakott poggyásztartók, komolyan, vaze, mi a frászért viszi fel mindenki a full bőröndjét az utastérbe?! És ez most már általánosan elterjedt népszokás, ergo a mi tényleg pici kézipoggyászunk már nem fért be sehova, szuszakolhattuk a – amúgy sem elférő – lábunk mellé. Király. Amikor megvesszük a jegyet, rohadt drágának tűnik a business-ért négyszeres árat fizetni, mindig úgy vagyunk vele, hogy 8-9 órát akárhogy is kibírunk, aztán amikor ott vagyunk, akkor nagyon nem. Mindegy, a következő útra úgyis elfelejtjük.
napfényben sem nagyobb
Lehet, hogy azért éreztük különösen nyomorultul magunkat a gépen hazafelé, mert az egész út nagyon jó volt, és nem akaródzott hazajönni. Egészen kanadaiakká váltunk egy hét alatt, barátkoztunk, ellazultunk, nem izgultunk semmin, még azt is megoldottunk, hogy az utolsó pillanatban lemondták a már kifizetett torontói szállásunkat. És fájt otthagyni a fél családomat, a hamiltoni barátokat (meg a Tim Horton’s-t!!), még jó, hogy Fluffy hazajöhetett velünk.
Évica, Zsuzsi, Jocó, Bence, Jess, Mary-Anne, Jamie, Sylvia, Colton, Claude, Zsani, Andjelo, Dia, Rod – thanks for everything, love you all, see you soon!
Jocó, Évica, Andjelo, Tuco, Zsani, Sylvia, Colton, Zsuzsi, én, KK
4 Responses to Fagyos tavasz