Bevállaltam hétvégére egy staffordshire terriert (közkeletű nevén: pitbullt), mert nincs elég bajom a saját kettőmmel, meg a vizsgára készülő retrieverrel és a tüzelő németjuhásszal, akik alapból itt laknak.
Na jó, ez így nem igaz, bajom van, csak pénzem nincs, a gazdi meg fizet érte. Meghőköltem persze, amikor kiderült a fajta, de hát csak nem mondhatok csípőből nemet rögtön az első ügyfélre pár rossz tapasztalatra – és vastag előítéletre – alapozva, szóval bekérdeztem, megnézhetném-e az ebet valami forgalmas kutyafutiban, nyilván ha már erre nemet mondtak volna, akkor felejtős. Nem szándékoztam az öreg belgát meg a pelyhes gecit kitenni egy acélállkapcsú idegennek, ha a futiban tud viselkedni, jöhet.
Tudott. Ügyesen kimozogta, mikor egy újfundlandi hágási szándékkal a nyakába zúdult köszönés és virág helyett, az előtte cikázó kis fehér flöffös bolyhosra nem mozdult rá. Kint összeengedtem Dorcival, a belga persze rögtön leosztotta, hol a helye, ő meg engedelmesen bekushadt. Szóval okénak tűnt.
Úgyhogy jött, bekvártélyozott három napra, nagyon lelkesen örült nekünk, ütött-borított élőlényt-tárgyat-fogalmat a tank testével meg a folytonos farkcsóválásával, nyomta mindenhova a betontömb fejét, és ez nem ám olyan fej, mint a sheltie-é, hogy kis hegyes orrocskával kezdődik és finoman, gyengéden tágítja a rést annyira, hogy aztán be tudjon hernyózni a kis teste, nem, a staff-fej gőzkalapács, nem cicózik, harminckilónyi izom tolja magát mögötte, ami nem enged neki, az törik.
És mindehhez boldogan röfög.
Feredőztünk a promiszkuitásban három napig, azt hinnéd, egy ivartalan kan és négy szuka között nincs olyan sokféle felállás, hát dehogynincs. A staffnak nagyon bejött a szende, szubmisszív retriever, Ardinak a külvárosi keménycsaj-stílű staff, Dorcinak újabban a németjuhász a kedvenc dugópárnája, amióta az itt van, hanyagolja a retrievert, a németjuci pedig lelkesen gyurmázta a végre súlyban és temperamentumban is megfelelő vendéget.
Néha szétcsaptam köztük, amikor mindenki csóri retrievert verte, aki ugyan szeret a kupac alján lenni, de ha túl rongyos lesz a mindjárt esedékes vizsgán, még megszólnak. Esélytelen volt, hogy vele dolgozzak bármelyik nap, amíg a hepaj tart, vittem inkább a staffot plázázni, úgyis kértek egy kis szocizást a gazdái, mert ahol laknak, ott nem sok esély van rá, kert, néptelen utcák, kert, üres kutyafuti, kert, tipikus álmos osztrák kisváros. Szóval gyere Mura, megyünk várost nézni – fogtam meg a póráz végét, aztán szépen leragasztgattam a lehorzsolt térdem, állam, előszedtem a pincéből a haltit, a húzásgátló hámot, a bitangerős pórázt, felszívtam magam és elindultunk újra.
Igazi belevaló falusi szerb (onnan származik, szerencsére igazi tenyésztőtől, nem szapitól) bakfisként bírta a gyűrődést, kancsal szeme pillája se rezdült a péntek délutáni bevásárlóközponti forgatagban, sőt élvezte a nyüzsit. Másnap se hatódott meg túlzottan, amikor futóversenyre vittük a belváros közepére, egész napi játszás után, 30 fokban. Vigyorogva lihegett, és még arra is maradt energiája, hogy időnként megküzdjön KK figyelméért annak hideg sörével, míg én loholtam. Elfáradt, oké, meg kicsit a nap végére bekorpásodott, de semmi más baja nem lett, hihetetlen jó idegrendszere van. Mellé tök vidám, kicsit makacs, de van agya, lelkes, őszinte és nagyon jóindulatú.
Ideális lenne vakvezetőnek. Ha nem lenne ilyen kis töpszli, meg ha nem frászolna mindenki a fizimiskájától meg az előítéleteitől. Nagyon másfajta pillantásokat kaptam a népektől, mint amikor labi vagy valamelyik szőrös van velem.
Totál megértem, én is így néztem ezekre a gengszterarcú izomcsomókra, de ez a példány levett a lábamról.
