Shakira

Kaptam pár beszólást a póráztémával kapcsolatban, hogy igenis kell az, mindig, így előzhetők meg a váratlan helyzetek, és helyes a szigor. Hát akkor lássuk, hogy is valósul meg ez a hatóságok részéről a gyakorlatban.

Shakira a környékünkön él. Nem, nem én költöztem a kolumbiai celebvilágba, Shakira ez esetben egy nagy testű – mintegy 50-60 kilós -, szőke sárga színű keverék kutyát jelöl. Találgattuk egy ideig, milyen fajták lehetnek benne, de igazából tökmindegy. Shaki kölyökként került gazdájához, miután annak előző kutyája, Vitéz végelgyengülésben elpusztult – mikor is sokan sóhajtottak fel megkönnyebbülten, volt híre a jószágnak, nem hízelgő. Kisebb kutyák felkoncolásáról, behívhatatlan tombolásokról szólt a fáma. Na de az utód helyeske volt, bohó és játékos.

Egy ideig. Dorci gyakran ökörködött vele, aztán elhidegültek egymástól. Shakira minél több tüzelésen esett át, annál barátságtalanabb lett, kezdtek tőle is tartani a környékbeli kutyások. (Persze ivartalanítás fel se merült, abban sem vagyok biztos, hogy az oltásai rendben vannak.) Mi egészen addig még nyugodtan sétáltunk el mellettük, míg egyszercsak rá nem fordult a kutyámra. Akkor még viszonylag könnyen szét lehetett szedni őket, üvöltöttem egyet Shakirára, az ijedtségen kívül más bajunk nem esett.

Idén kora tavaszig.

Az volt a mák, hogy Ardi épp szarul érezte magát, benyalt valamit vagy mittudomén, nem jött sétálni. Csak Doris és Shianne tartott velünk, ami Zsófi vendégfalkáját ismerve igen ritka eset és szintén mázli. Épp átértünk a Fehérvárin, elküldtük szaladgálni a kutyákat, mikor Zsófi rémülten visszahívta Shisut és szólt, hogy basszus, ott van Shakira. Ő is kiszúrt minket, pórázon volt ugyan, de megindult felénk. Értsd ezalatt: félmázsányi loncsos szőr, hájas izom, és egészségtelen adag vérszomj; pont leszart gazdit, pórázt kitépte, ment egyenesen Dorisra. A belgalány hősiesen próbált védekezni, de egyrészt a harapása sem épp pitbullos, másrészt harmadakkora mint a támadója, szóval hamar alulra került, onnantól csak vonyított. Bősz anyatigrisként felülről téptem, ütöttem a sárga biodömpert, teli tüdőből ordítottam a fülébe, nem sok eredménnyel, pedig hangerőm tizedétől a gyengébb idegzetű kutyusok egy hétig ágybavizelnek. Őrangyalom annyit azért kibulizott, hogy nem fordult rám a kutya.

Fordult viszont Zsófira, aki ölbe kapta Shisut és a testével próbálta védeni, ketten együtt nem nyomtak annyit, mint támadójuk. Ekkorra már túl voltam Doris villámcsekkolásán – nem lukadt ki – , és teli torokból kérleltem a bénán totymorgó gazdit, ugyan csinálna már valamit. Nem volt túl úrinős a modorom, elismerem. Felváltva szólítottam fel, hogy hívja vissza (mintha bármi esélye lett volna erre, de legalább megpróbálhatná, az istenért), fogja meg, emlegettem a felmenőit és a rendőrséget. Néha a környező házak erkélyein könyöklő kibicek felé is üvöltöttem egy strófát, hívjanak már rendőrt, sintért, TEK-et, de békésen szotyizgattak tovább. Zsófi közben dervisként forgolódott, védte a kelpiet, sikított, állta a sarat. Gazdi nem ért rá intézkedni, mert velem kontrakiabált, hogy Shaki csak játszik, meg nem is agresszív, és a mi hibánk az egész, meg az énqrvaanyámat. Végül nagy nehezen odasántázott, valahogy megfogta a dögöt. Kedélyesen ordibáltunk még egy darabig, beígértem neki egy izmos feljelentést, majd odébbálltunk.

Hazáig reszketett a térdünk.

Egy idő után lement a gőz az agyamról, de kíváncsiságból elkezdtem gyűjteni az adatokat. Körbekérdeztem a környék kutyásait, őket érte-e hasonló atrocitás, vagy én vagyok a provokatív lúzer. Csak pislogtam, olyan panaszdömping ömlött vissza; kutyát, embert egyaránt támadott már, számosszor. Látlelet készült és rendőrségi feljelentés, állatorvosi költségek merültek fel, minden különösebb következmény nélkül. Gazdi reakciója szűk skálán mozgott a “csak játszik” hebegéstől az agresszióig, felelősséget soha nem ismert el, gyorsan elslisszolt a helyszínről. Volt egy eset,  mikor a kutya feldöntött egy idős asszonyt, aki koponyaalapi törést szenvedett, akkor keresték egy ideig a rendőrök, de senki nem tudta a nevét, címét, ő meg hetekig sunnyogott, nem ment sétáltatni, végül elsikkadt az ügy.

(kivonat a környékbeli kutyások beszámolóiból: kutyasok)

Mindez eléggé felcseszte az agyam ahhoz, hogy tényleg megtegyem a feljelentést, pedig eléggé undorít az ilyen házmester-stíl. Leírtam az esetünket, mellékeltem másokéit, aláírták jópáran. Tanácsot kértem az egyik önkormányzati képviselőtől, majd az egész paksamétát beküldtem a Kormányhivatalba. És vártam, türelmesen.

Egy hónap múlva jött a válasz – és a keszonmély döbbenet. ” A bejelentés adatai alapján nem állapítható meg a Szabs. tv. 196. § (1) a) pontjába foglalt “veszélyeztetés kutyával” szabálysértési tényállás megvalósulása, tekintettel arra, hogy K. Zsolt kutyája a belterületen nem felügyelet nélkül volt a közterületre engedve, és nem kóborolt. “

Érted, ugye? A gazdi kábé tétlenül nézte, hogy a kutyája állatot, embert támad, de a kutya nem volt felügyelet nélkül.

Volt még némi blabla a szövegben arról, hogy illetékességből továbbítják a Polgármesterhez az ügyet, mert attól, hogy törvény nem sérült, önkormányzati rendeletbe még ütközhetett. És felsorolták illedelmesen az összes ide vonatkozó jogi cikkelyt, elvégre hivatalos levél nem lehet rövidebb két oldalnál, valamivel ki kell tölteni a helyet. Aztán az iromány alján még egyszer kiguvadt a szemem, jelesül a “kapják” résznél: 1) Önkormányzat 2) én 3) Irattár 4) K. Zsolt. A címem persze szerepelt a szövegben. Milyen kedvesek, nem?

A Polgármester felől azóta sem érkezett egy nyikkanás sem. Tehát lásd mint fenn, jog nem sérült, retorzió nem szükséges.

Cserébe ha kinn hagyom két percre a patika előtt a kutyám (padlótól-plafonig üvegablak, végig rálátok), akkor közt veszélyeztetek: felügyelet nélkül hagytam. Ha egy méterrel arrébb megy, még a kóborlás vétségét is kimeríti.

Tehát akkor visszatérve a póráztémára; megoldás-e vajon a póráz? A kutya ösztönlény, és kiszámíthatatlan, ezért kell? Esetünkben pont semmit nem jelentett, és a megközelítés is alapból rossz. Emberek életét bízzák mentő-, segítő-, bombakereső kutyákra, azok tán nem ösztönlények? Ugyan már. Megsúgom: az ember is az. A kontrollt nem különféle rafinált segédeszközök adják, hanem a következetesség, a tanítás, a higgadt iránymutatás. Mondhatnám úgy is, hogy legyen B terv, ha a póráz elszakad… ha nem úgy gondolnám, hogy a tudatos nevelés csakis A terv lehet.