Új szomszédunk lett. Az előző, a morcos bácsi 90+ évesen meghalt, egyedül élt, beköltözésünkkor volt némi halovány csörténk a fürdési időpontjainkat illetően (írógéppel írt korrekt levelek vártak az ajtóba csíptetve, megbeszéltük vele, hogy mi sajnos nem tudjuk máshova tenni a zajos kazánú fürdőszobánkat, esetleg tegye el az azzal közös faltól az ágyát, van rá 90 négyzetmétere), de aztán beállt az udvariasan köszönős, egymás dolgába orrunkat nem ütős status quo. A kutyáinkat is tolerálta, mondjuk nem is adtak okot morgolódásra. Egyszer egy hazahozott vakvezető-tanonc leverte a folyosói virágtartót, azt inkább magamra vállaltam, így rendben voltunk.
Egy évig nem kelt el a lakása, mi is szemeztünk vele, de még áron alul se tudtuk volna megfizetni. Aztán eljött, aki igen. Nem tudom, lesz-e status quo, lévén ők kisgyerekes család, mi meg ugye kutyás. Egyelőre engem nem bűvöl el háromévesforma dedük, őket pedig Ardbeg hagyja rém hidegen.
Hogy Dorka nem egy bizalomgerjesztő darab, azt aláírom, na de a sheltie! Aki cuki és shelteg és kíváncsi és alapesetben minden gyerekből az ultrahangú nyunyizhatnékot váltja ki, de ez a kölök inkább összehúzza magát a hatkilós veszedelem láttán, ami azért elég szokatlan.
Az anyából – egyelőre – visszafogottan sugárzik a “kutya a kertbe való fujj szőrösek és összeszarják az utcát és megharapják a gyermekem és betegségeket terjesztenek de jószomszédi viszony érdekében nem szólok be”.
Van egy tippem, hogy ha macskát tartanék vagy törpepapagájt vagy piranjákat a kádban, arra ballisztikus ívben tojna bárki. De kutyát tartok, és a kutyákat/kutyásokat marha sokan utálják. Merthogy a kutyásság látszik. A kutyát ki kell vinni az utcára, a kutya interaktál, a kutyatartásnak vannak velejárói.
Mint például a kutyagumi. Ami macska, hörcsög, krokodilkölyök esetén megy az alomba és onnan a kukába, a kutyánál előbb össze kell szedni, és utána landol csak ugyanott. Kérdem én, a kutya tehet róla, ha az övé mégse szedődik össze? Nem? Akkor miért rá haragszik mégis mindenki? Mellékszál: miért a kutyák vannak kitiltva a játszótérről és vonzanak magukra guvadt szemű ősanya-haragot, ha csak elsétálnak mellette, holott épeszű gazda soha nem szaratja ebét homokozóba, cserébe az öregnéni-populáció által hizlalt ivartalanítatlan macskahordák jogosan vannak meggyőződve, hogy márpedig az isteni alomtálca, csak nekik? Ja, hogy öregnéninek beszólni nem illik, a macska meg független és beazonosíthatatlan, ergo nem működik céltáblaként.
Mellékszál 2: nézzünk csak szét kies fővárosunkban, hogy az oda nem illő tereptárgyak kategória hány százaléka kutyaszar és mennyi az egyéb szemét. Valahogy a cigicsikk, üdítőspalack, használt zsepi, second hand-rágó nem szúrja a polgár szemét, jó, értem, abba nem lépnek bele, mert a mai városlakóba már genetikusan kódolódott a szeméthalmok közötti navigálás képessége, a kakának meg jó a mimikrije, de hadd illusztráljam már egy átlagos végállomás és egy átlagos parkoló környékét:
Másik bosszantó tény a vonyító, ugató kutyák. Mondjuk ez főleg kertes házas környéken tartozik az utcaképhez (nem is értem, hát a kutya kertbe való, ott boldog, akkor miért csinálja?!), de persze a panelban is jóval többször előfordul, mint kellene. És akkor megint kérdem: a kutya hibája az, hogy hülyére unja magát? Hogy nincs lemozgatva, foglalkoztatva? Hogy 8-10 óra hosszat egyedül kell lennie? Szerintem nem, mégis őket kárhoztatják ezért. Gazdáját pedig elismerően vállon veregetik; van kutyád, tehát te szereted az állatokat.
Vastagon idetartoznak a neveletlen kutyák. Az emberekre felugráló, behívhatatlan, szocializálatlan, habituálatlan, másokat összesározó, szőröző, nyáladzó, tolakodó dögök. Tényleg ők tehetnek róla, hogy berángatjuk a városba, nem elégítjük ki az alapvető igényeiket, cserébe elvárjuk, hogy emberi normák szerint illedelmesek legyenek, teljesen maguktól? És ha látunk egy kutyát, amelyik ilyen, az biztosan azért van, mert az olyan okos?! Munkát nem vagyunk hajlandók beletenni, de elvárjuk a társadalomtól, hogy tolerálja és tűrje el lustaságunk következményeit. Kutyánk nekünk cuki, akkor biztos mindenkinek az. (Utóbbi elvárást lazán rátoljuk a gyerekre is. Viselkedjél, legyél csendben, ne zavarj, ne égess, de ha mégis, akkor mindenki kötelezőn olvadozzon, mert hát gyerek, ilyennek kell lennie, és különben is az én gyerekem.)
Szóval szerintem baromira nem a kutya sara mindez, mint ahogy tulajdonképp nekem se a gyerekekkel van bajom, hanem a szüleikkel, akik létrehozták őket, aztán valahogy majd csak lesz és én – meg amúgy mindenki – vágjak jó képet hozzá.
Sebaj, ha a helyzet megkívánja, megint rá fogok szokni az éjközepi zuhanyzásra. De ne tegye, mert utálnék ezért felkelni.