Annyira király, amikor megtalálsz, hogy kiskutyád lesz, de hát semmit nem tudsz a kutyákról, segítsek már. Úgyis ezzel foglalkozom, mi ez nekem, válaszolgassak hát türelmesen, majd biztos jól kiokosítalak pár üzenetváltásban mindenről, nem lehet ez akkora nagy kunszt. Jössz lelkesen, reménytelin, szélesvásznú álmokkal eltelve közös életeteket illetőn, mennyire romi lesz már és csudálatos, pont ahogy a filmben láttad.
Kérdezgetsz, kérdezgetsz, aztán lassan kezded megbánni, hogy megkerestél, mert rohadtul nem ilyen beszélgetésre számítottál, de akkor már nem tudsz leállítani. Te kezdted.
Kérdem menhelyről? Á, az nem jó, te már rég tudod, neked bóderkóli (mudi/ tacskó/ akármi) kell, az annyira okos, azzal nem lesz baj. Már meg is van, honnan lesz, anyukád volt kolleganőjénél születtek kicsik, úgyse kell neked törzskönyv. Meg se próbálok belemenni, miért nem kéne, úgyis lepattan, jól meg is sértődsz, amikor egyszerűen csak leszaporítózom Mari nénit, aki pedig milyen sokszor adott neked sportszeletet gyerekkorodban. Amikor azt kezdem taglalni, hogy egy évszázadok óta napi 12-14 óra munkára tenyésztett kutya esetleg nem fogja beérni félóra sétával a belvárosban, akkor már eléggé utálsz, és akkor még hozzá se tettem, hogy egy a jó ég tudja, milyen felmenőkkel rendelkező, generációkra visszamenőleg soha semmire nem szűrt kevercs, ami küllemre ugyan hozza az elvárt feketefehért, de a franc tudja, mit még, az külön kveszt. Mellesleg azt se tudod, hány hetes a jószág, de a leírásodból úgy tűnik, ötnél semmiképp se több, persze oltás nuku, persze a “tenyésztő” azt mondta, vidd mihamarabb, jóleszaz, sőt, már el is hoztad.
Mentsük, ami menthető, megpróbállak kiokosítani. Tépem a számat akár egy órán át, hogy éljétek túl egymást. Ügyesen bólogatsz, persze, hogyne, betartod, utánanézel, felkeresed. Lelkes vagy és bizakodó, talán mégis bejön a csillámpóniszivárványos álmod, hiába riogattalak az elején.
Aztán csend. Hetekig.
Rákérdezek, minden rendben? Persze, persze, imádjátok egymást. Csak hát éppen… rágcsál/támad/fél/ágyra pisil és kívánság szerint folytatható a lista. Ha már így rákérdeztem, akár segíthetnék is, hogyan oldd meg.
Anélkül, hogy láttam volna a kutyát ever. Messengeren. (Még ennél is jobb, amikor olyat kérdezel, amivel sikítva kéne állatorvoshoz rohannod, de inkább engem faggatsz, mert hátha.)
Kutyasuli? Hát oda még nem jutottunk el, mert… (akármilyen kifogás). Ismét megígéred, hogy de istenbizony el fogsz menni, de hát most itt van ez a probléma, és léccilécci. Visszakeresem a levelezésben, amit tanácsoltam, betartottad? Hát nem, mert… (akármilyen kifogás). Legalább vedd fel a telefonoddal, mit csinál, és küldd el, a jó ég áldjon meg! Megígéred, nem küldöd.
Megint eltelik pár hét.
Amikor újra jelentkezel, már kurvanagy a baj, kutyasuliba persze még mindig nem mentél el, az interneten nem találod a megoldást, és jajj, segítsek, mert különben – hatalmas könnyes emojik – bármennyire is fáj a szíved, de menhelyre adod, mert hát ez így tarthatatlan. Ergo parádésan a nyakamba is kúrod, hogy az én saram legyen.
Még azt is felajánlod, hogy fizetsz érte, mert eddigre feldereng, hogy esetleg a több órányi belédfeccölt melómnak kéne, hogy legyen valami ellenértéke. És csodálkozol, ha – nem túl kedvesen – elküldelek a picsába.
Annyira unlak titeket, egyszeri kutyatartók. Én csak unlak, de a szerencsétlen kutyátok a testi-lelki egészségével fizet a ti hülyeségetekért. Hogy lehettek ennyire oltárian felelőtlenek?!
