Eddig nem találkoztam olyan kutyával, aki ne imádta volna ezt a fajta csapadékot, legyen kertőrző fenevad vagy dédelgetett szobacirkáló. Persze amikor a hógöröngyök ráfagynak a bokaszőrőkre, beszorulnak az ujjak közé, akkor már annyira nem boldog az állat, de addig… ugrándozás, hempergés, dilis csaholás a fő program.
A minap, amikor leesett az a viszonylag nagyobb mennyiség, ami Pesten ugyan pár nap alatt semmivé olvadt, de a nyugati országrészt egy időre megbénította (és közben fityiszt mutatott a frissen kinevezett Télügyi Biztosnak), a kapun kilépve Dorka villámgyorsan elfelejtette, hogy csuriznia kell, fontosabb lett a sürgős belefetrengés a fehérbe, jóba. Aztán rohanás az utca végéig, közben egy gyors pisi kutyafuttában, majd rohanás megint. Fontos dolgok ezek, na.
Amikor ’87-ben három napig havazott egyfolytában, a spánielem megszemlélte a kapu elé nőtt hótorlaszt, fenegette egy ideig a combjait, aztán elszánta magát és alagutat vájt. Leguggolt, sárgított, majd kitolatott, és nézett rám kérdőn, hogyan tovább. Oké, hogy hó, játszani kéne benne meg klassz dolog, na de ennyii?!
Pár éve pedig Timber annyira megörült a havas időszak beköszöntének, hogy frissen-gyorsan betüzelt, 13 és fél évesen. Alig győztem elhessegetni az udvarlókat, meg ne hágják már a matrónát. Pedig ő olyan szerelmes volt! Mindegyikbe!
Doris meg vajh miért lenne kevésbé hülye ilyenkor, mint egyébként? Ezen nagyon nincs is mit ragozni, inkább illusztrálom. Jöjjön Dorc és a cimbik.
Intenzív rohanás + lihegés = deres kiskutyaszakáll
Játékhegyek
Be vagyok havazva! – újfundlandi módra
Játék utáni seggfelpakolós szunyóka – Dorc is így szokta
Lábsúlyzós edzés
És mindezek mellett őrzi a lábalattlevés és a hódelfinezés világbajnoki címét:
