Szegény vakvezető kutyusok

Vissza-visszatérő téma a sajnálnivaló munkakutyáké, Julcsinál jobban nem tudom összefoglalni érveimet, olvassátok hát:

“Kutyás vakként határozottan merem kijelenteni, hogy a vakvezető kutyák egyáltalán nem sajnálni valók, ők végtelenül szolgálatrakész munkakutyák. Legalábbis másod-gazdiként tapasztalásaim ezt mutatják. Kizárólag saját meglátásomra hivatkozom, más hasonló kutyás nevében nem vagyok jogosult bármit is kijelenteni. Sajnos az utca embere a kutya-gazda párossal kizárólag munka közben találkozik, ahol elengedhetetlen a szigor, ha szükséges a megszidás, fegyelmezés. Mindez a saját biztonságom érdekében történik, hisz ha nem mutatom meg a kutyának mi helyes és mi nem, legközelebb lehetséges egy autó alatt kötünk ki, vagy éppen a lépcsőn töröm a nyakam. Ha jól megfigyeli a laikus ott van az állandó dicséret, megerősítés is a közös munkában, csak erről valahogy nem vesznek tudomást az emberek, ellentétben a fegyelmezéssel. Ugyanakkor a vakvezető kutyákat sajnálók nem látják azt az örömöt, amikor a kutya meglátja a munkát jelző hámot a gazda kezében. Igen, ők szeretik a munkájukat, nem teher nekik. Zorkám is, Zoém is messziről ugrik a hámba ha tartom nekik. Tovább megyek. Az utca embere nem látja a munka utáni, hazatérés pillanatait sem. Az együtt töltött játékokat, a felszabadult együtt lakás örömeit, a közös sétákat. Ilyenkor igen is a kutyáim levetkőzik a segítő munka terheit, és igazi kutyává alakulnak át. Szaladgál az udvaron, rágcsál, ha kell apportíroz, nyáron még a fürdés pancsolás is bőven a programjaink része. Kellhet ennél több egy kutyának? Gyakorlatilag a nap 24 óráját együtt töltjük. Kérdezem. Mennyivel jobb egy az udvarra kirakott, vagy esetleg hosszú órákra a négy fal között egyedül hagyott háziebnek a gazdája nélkül? Kedvezőbb ez a kutyasors? Hazánkban a vakvezető kutyával közlekedők társadalma meglehetősen kicsi, melyből az következik, hogy többé-kevésbé, de ismerjük egymást. A kutyakiképzés mögött olyan szakembergárda áll, akik gondosan választják ki az évekre párost alkotókat. Mindezt segíti az egyesületi elnökök ajánlása is, akik helyi szinten személyesen ismerik a megyéhez tartozó látássérülteket. Elmondhatom, hogy kutyáim és köztem egy olyan szoros lelki kapocs alakul ki, melyben társként kezelem őket. Közösen éljük meg a jót és a nehézségeket. Tudva tudják, hogy bizalmuk irányomban feltétlen lehet, bármely probléma esetén a segítés nemcsak egyirányú, mindig számíthatnak rám. Mi kell ennél több egy kutyának?”

Ezt tényleg csak tovább-ragozni tudom maximum, nem én élek már tizeniksz éve vakvezetővel, én csak tanítom őket, és bár képzés közben is rengetegszer találkozom az “utca hangjával”, a konstans együtt-létezéshez képest az bakfitty.

Azért kiemelek pár esetet, amikor is különösen jajjdeszemét! vagyok szegény kutyával és menten kihívják rám az állatvédőket meg a némethszilárdot.

(Hozzáteszem, hogy különböző képzettségi szinten levő kutyákkal dolgozom, lehet, hogy az egyiket lecseszem valamiért, a másikat meg nem, mert mondjuk a másik még nem tart ott, hogy az adott viselkedés elvárható lenne. Csak azt követelem a kutyától, amit már megtanítottam neki.)

#1 Fekszik nyugodtan a szép, ápolt, hámban levő kutya a forgalmas utcán egy pad mellett, jajjdeokos, eszem a szívét, hát muszáj megsimogatni! Erre a kutya feláll, menne a simogatóval (hűha, jujujj, maradj csak ott), aztán megjelenik egy mérges fejű csaj, elkapja a kutya pórázát, leszidja és visszaparancsolja a pad mellé. Szegény kiskutya, hát miért kell ilyen keményen bánni vele?!

  • Azért, mert mindig lesz, aki “csak” meg akarja simogatni, “csak” jó mókának tartja, hogy cuppogjon neki, beszéljen hozzá, hívogassa, és ha ő erre reagál, akkor leendő gazdája visszatértekor a hűlt helyével szembesül, és basszus NEM LÁTJA, hova tűnt ebe. Vágod, mit érezne ilyen helyzetben?

#2 Egyszeri kutyagazdi jő, Morzsikát pórázon vezetve, Morzsika odarohan mindenhez és mindenkihez, többek között az egyre izgatottabb vakvezető ebzethez is, mire a hám túlfelén található “Kiképző” feliratú hangulatgyilkos egyén szigorúan megcsörrenti a pórázt és letiltja a bulit. De hát csak ismerkednek, hadd játsszanak!

  • Csak ne munkaidőben. Ilyenkor dolgoznia kell, figyelnie, figyelj te is: EGY EMBER ÉLETÉRE VIGYÁZ. Munka közben a sofőr, az ápoló, a darukezelő se partizhat, bármennyire is kedve volna.

#3 Megyünk, mendegélünk, egyszercsak elrikkantom magam hogy pfúj! és mozdítok a pórázon. Ha elkéstem és egy pillanatra letette a fejét, a következő képben mellette térdelek és könyékig a torkában matatok, közben pedig nem kedves szavakkal illetem. Jajj, mit csinál már azzal a szegény kutyával?

  • Azt csinálom, hogy elrettentem a folyamatos kajakereséstől. Kies hazánkban meglehetősen nagy az egy négyzetméterre eső kiflivégek száma, a pizzadarabokról, macskaszarról és egyéb csemegékről nem is beszélve. Valahogy meg kell értetni vele, hogy a munka nem ezek felkutatásáról és felporszívózásáról szól.

#4 Zsúfolt járművön utazunk, kényszerből túl közel mindenkihez, ebzetem pedig kihasználva a helyzetet orral tájékozódik, kinek a szatyrában van valami ehető, ki honnan jött. Szimatolgatását határozottan letiltom. Nem kell, engem nem zavar / biztos az én kutyámat érzi!

  • Önt talán nem zavarja, de mást viszont igen. Nem mindenki szereti a kutyát, a ruháján a kutyaszőrt és a nedves orrnyomokat. Sok előjog megilleti a vakvezetőket, az emberek pedig tűrni kötelesek, nem kell ezzel visszaélni.

#5 Első pontra variáció: amikor nem a helyben maradásba kitett, hanem az éppen dolgozó kutyát simogatja, teszem azt, buszon helykeresés közben, és erre a kutyát szidom le. De hát a kutyák szeretik, ha simogatják őket és ő olyan okos!

  • Itt tényleg csak azért szidom le őt, mert mást nem tehetek, holott szívesebben csapnék a simogató kezére, de neki vannak személyiségi jogai, csóri jószágnak meg nincsenek. Mindig lesz olyan ember, aki kérdezés nélkül simizik, megpróbálom arra rávenni a kutyát, hogy ne vegye dicséretnek , ne keresse az ilyen alkalmakat. De miért is akkora baj ez? Próbáljon meg egyszer bárki úgy beparkolni egy szűk helyre, hogy közben egy vadidegen benyúl a lehúzott ablakon és a fejét simogatja. Na? NEM SIMOGATUNK DOLGOZÓ KUTYÁT. Lehetőleg semmilyet se, mert nem a mienk, meg egyáltalán nem biztos, hogy szereti, és Kálmán Olgát sem simogatjuk meg az utcán csak azért, mert rengeteg esze van.

És még ezer ilyen eset van, amikor a nép csak a következményt látja, az ahhoz vezető utat, kiváltó okokat, az esetből leágazó további lehetőségeket már nem, de persze rögtön ítél. Meg valahogy még mindig az van a fejekben, hogy a kutyának az a jó, ha nem kell semmit se csinálnia, csak kapja a finom falatokat és mindent megengedünk neki.

Kutya nincs, aki ettől boldog lenne… de szerintem ember se.

This entry was posted in kiképzés, munkakutya, segítőkutya, tanulás, vakvezetők, város. Bookmark the permalink.

Comments are closed.