Zeusz vonakodik
Akármilyen furcsán hangzik is, sok gazdát külön meg kell tanítani játszani a kutyájával. Ha azt hallom, hogy “á, ez a kutya nem szeret játszani”, vérszemet kapok. Ugyanis minden kutya szeret játszani, ki így, ki úgy, maximum leszoknak róla, ha a gazda nem rezonál. Vagy nem jól.
Hát lehet ezt rosszul csinálni?…
Lehet bizony.
Sokszor láttam, hogy gazdi előveszi a labdát, kötelet, sípoló gumikacsát, és tuszkolja bele a vonakodó eb szájába, ütögeti a pofáját. Namost. Tegyük fel, imádjuk a rántott csirkecombot. Viszont ha lenyomják a torkunkon, pláne megpofoznak vele, ugye hogy sokat veszít a vonzerejéből?! Előbb-utóbb csendesen megutáljuk, sőt menekülnénk, ha előkerül. Így van vele a kutty is.
Cserébe ha mézesmadzagként elhúzzuk a cuccot az orra előtt, párszor épphogy el tudja kapni – de mégse -, a játéktárgy folyton csábosan ugrál, mozog, incselkedik, rögtön vágyott lesz. Csak elég lelkesen kell hívogatni, elhitetni vele, hogy ez a világon a legjobb dolog. Mert tényleg.
És hagyjuk nyerni. Ennek semmi köze az oly divatos dominancia-kérdéshez, kevés kutya igazán – önbizalomból – domináns. Akkor se mindenkivel, helyzet- és partnerfüggő. (Eleve a dominancia minimum két szereplőt feltételez, mert viszonyt jelöl – egyedül hogy is lehet valaki domináns? Kihez képest az?) A legtöbb ebre pont hogy ráfér az önbizalom-erősítés. A félelemből agresszívakra pláne.
Remek eszköz kerül kezünkbe, ha bármikor, bárhol tudunk játszani négylábúnkkal. Igazi, mély szociális kapcsolatot építünk így. Jutalmazásnak szuper, még a kajánál is jobb. Fura, mi? Pedig működik. Ezen kívül az önképünknek sem árt, ha a kutya nem két lábon járó kajaadagolónak néz minket, hanem izgalmas partnernek, akivel buli az élet. Ugyan alapból szeret minket, de így még jobban.
“… jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!”
