Frodo, Marlon, Zuri, Sindy, Edward, Emil, Fenja. Ők azok a kutyák, akiket már itt, Ausztriában képeztem, általuk van már némi rálátásom a magyar és az osztrák vakvezetőkutyázás párhuzamaira és különbségeire.
A kiképzés alapjaiban hasonló, jobbra, balra, járdaszegélynél állj meg, zebrát/ajtót/lépcsőt/padot/bármit keress, akadályokat kerüld ki, mindenféle helyzetet okosan oldj meg, kutyákhoz és galambokhoz ne vonszolj oda, macska láttán se álljunk röppályára. Apró eltérés, hogy itt a járművek megállóit kábé akkor lehet kerestetéssel tanítani, ha van ülőpad, mert amúgy a megállót jelző tábla olyan magasan van, hogy kutya (MAGAS kutya) legyen a talpán, aki észrevenné – ha meg tudnám egyáltalán neki mutatni. Sokszor az esőbeálló tetejére van odabiggyesztve, valahol a megálló közepe táján. A vaksegítő taktilis jelzés (járdadudorok és domború sávok) jelenléte a megálló elején meseszerű: hol van, hol nem van.
Viszont mivel itt nincs távirányítású gyalogosátkelő-jelzőlámpa (nem gondoltam volna, hogy ez ennyire unikálisan magyar, a látássérült megnyomja a kulcstartón is elférő kütyüt, a lámpa meg érzékeli az átkelési szándékot, sőt, az okosabb buszmegállók bemondják, melyik busz mikor várható, remek kis cucc), kiemelt feladat az itteni kutyáknak a lámpakeresés, ahol a lámpa jelződoboza alatt az oszlopnak kell nyomniuk az orrukat, így a kutya fejének kitapogatása után könnyen megtalálható a dobozon levő nyomógomb. Sindy volt az a jószág, aki ha lámpát kértem tőle, lelkesen odarongyolt, mert az oszlop töve mindig össze volt pisilve más kutyák által, és úgy gondolta, itt végre legálisan szaglászhat, hiszen hát én is ezt kértem tőle, hogy a lámpának nyomja az orrát, most akkor mit fesztiválozok és rángatom el?! Úgyhogy neki inkább a régi módszert tanítottam, ahol is a kutya felugrással jelzi az oszlopot, kábé mint a magyar kutyák a megállót. Régebben Németországban ez volt a követelmény, ma már nem kell felugraniuk, de nem tragédia, ha mégis megteszik.
Kérte ezen kívül a megbízóm, hogy külön tanítsam meg a negyedfordulatos jobbra-balra fordulást és megállást a kutyának, kábé mintha irányjelző lenne, furcsálltam, de megtanítottam. Az volt az indok, hogy segítsen megmutatni a látássérültnek, merre van pontosan a kiindulóponthoz képest a jobbra/balra 90º. Hát nem tudom. Anno az MVGYOSZ-nél (Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége) ha egy látássérült ennyire nem tudott orientálódni, elküldtük közlekedéstrénerhez, és addig nem kaphatott kutyát, amíg meg nem tanulta…
Itt van az egyik legnagyobb különbség, hogy mivel az igénylő fizet a kutyáért, kvázi az van, amit ő akar. Nem tudom, hogy ez jó dolog-e, szerintem inkább nem. Ugyan a sikeres vizsga után a kiképző szervezettől az ő tulajdonába kerül a kutya, de ez sok szempontból inkább hátrány, mint előny.
A világ nagy részén a látássérültek ingyen, vagy minimális térítés ellenében jutnak vakvezető kutyához, többnyire alapítványok kalapozzák össze a pénzt, amibe a kutya másfél-két éves koráig (bekerülési árral, etetéssel, állatorvosi ellátással és kiképzéssel együtt) kóstál. Ezért a kiképző szervezetek "válogathatnak" a jelentkezők közül, és jó eséllyel olyan ember kapja az épp kiképzett kutyát, aki ténylegesen összeillik vele tempóban, habitusban, életmódban. Ennek eldöntéséhez hosszasan beszélgetnek a jelentkezőkkel, megismerik az életmódjukat, szokásaikat, szociális hátterüket, felmérik képességeiket. Például hogy tudnak-e 90º-ban balra fordulni... Ausztriában az állam abban az esetben ad valamennyi támogatást, ha a látássérültnek van munkahelye, akkor 60%-át téríti meg a kb 30000 eurós bekerülési árnak. Egy nyugdíjas esetén már csak egyszeri 4000€ jár, a diákok, munkanélküliek pedig teljes egészében magukra vannak utalva. Persze nincs tiltás, hogy szponzort hajtsanak fel, de segítség sincs. A német egészségbiztosítók adnak valamennyi támogatást, de mivel alapvetően luxuscikknek tekintik a vakvezető kutyát, nagyon macerás rávenni őket. A fentieknek köszönhetően jóval kevesebb a vakvezetőkutya, a hétköznapok embere általában rácsodálkozik, ha látja. És mivel ilyen kevés kutyára nem nagyon éri meg országos felvilágosító kampányt szervezni, az egyéni kezdeményezések pedig egyszerre csak kevés emberhez jutnak el, nem nagyon tudják a népek, hogy például nem kéne ciccegni nekik, meg simogatni - akár menet közben -, mert hát mennyire cuki már meg okoooooos. De még ha fel is hívja rá valaki a figyelmet, az se nagyon jut be, volt olyan, hogy pont akkor szálltam fel a villamosra, amikor bemondták az utastájékoztatóban, hogy segítsük kerekesszékes, látássérült, idős, stb. embertársainkat, ehhez képest mindenki ülve végignézte, ahogy helyet kerestetek a kutyával és átküzdjük magunkat a tömegen, fel nem állt volna senki, cserébe vagy hárman szó nélkül rányúltak a kutyára. Szóval lenne mit tenni.
A kutya átadásával a felelősség tehát lekerül a kiképző szervezetről, ennek következtében viszont utógondozás sincs, vagy csak nagyon ritkán, csoportosan. Esetleg térítés ellenében. Egészségügyi külső kontroll sincs. Annak idején vesszőparipám volt az MVGYOSZ-nél, hogy kisajtoltam mindenkiből a félévenkénti állatorvos-felkeresést, és nagyon szigorúan vettem a rommá hizlalt kutyák kötelező lefogyasztását. Na, itt állatorvoshoz ugyan viszik, ha kell (ja igen, az is horror áron van, és saját zsebből megy persze), de a súllyal kapcsolatban ilyen drákóiság sehol sincs, nem is látok szép alakú kutyát túl gyakran.
A vizsgáztatás is eltér. Az MVGYOSZ-nél három vizsgát tett a kutya, ebből az első kettő csak belsős volt, engedelmességből/vakvezetői alapokból, illetve a kiképzés vége felé egy bekötött szemű ellenőrző vizsga. A harmadik már hivatalos keretek között történt, a látássérült gazda bizonyította a saját lakókörnyezetében, hogy képes a kutyával önállóan közlekedni és különböző helyzeteket megoldani.
Itt csak két vizsga van, de mindkettő hivatalos, egy négytagú bizottság előtt bizonyít a kutya-ember páros, előbb a kiképző lefedett szemmel (ez a Qualiprüfung), majd az igazi gazda (Teamprüfung). A bizottság összetétele némileg fura, mert a kynológus jelenlétét még megértem, a mozgástrénerét és a MATESZE (Magyar Terápiás és Segítőkutyás Szövetség Egyesület) osztrák megfelelőjének elnökéét is, de azt már fel nem foghatom, minek van kötelezően jelen egy látássérült is. Aki őszintén szólva nem hiszem, hogy sokat lát a vizsgából. Cserébe a Qualiprüfungon egy szakaszon neki kell mennie a kutyával, ergo elvárás, hogy a kutya remekül teljesítsen egy vadidegen ember kezében, akivel egyáltalán nem volt összeszoktatva soha. Kissé WTF ez nekem.
A másik vattafák az, hogy a bizottság tagjai között nincs vakvezetőkutya-kiképző. A kynológus ért a kutyákhoz, de fogalma sincs a vakokról és az ő speciális igényeiről.* A mozgástréner ért a vakokhoz, cserébe a kutyákhoz nem. A vizsgabizottsági látássérült kutyás ugyan, viszont nem lát. Az elnök állatorvos, és segítőkutyás ernyőszervezet irányítója, de a látássérültek valódi igényeit ő se nagyon ismeri, és az a harmadik hátezmegmiben is tükröződik.
*Zuri vizsgáján például lecseszett, hogy a kutya gazdája miért használ virslit a behíváshoz, a kutya miért nem azért megy oda, mert személyes varázs vagy fegyelem, miért csak a speckó jutifalatért. Egy olyan fiatal kutyáról volt szó, akinél az elején a megbízóim leselejtezést fontolgattak, annyira nem működött a behívása. Aki egy retriever, imádja használni az orrát, plusz épp eső után voltunk, füvön, ergo illatkánaán. A gazda első kutyás, határozatlan, halk szavú, kissé teszetosza. Hát persze, személyes varázs és vasfegyelem, meg a fa…om.
Ugyanis a látássérültnek nem a lakóhelyén kell vizsgáznia, amit ismer, ahol naponta közlekedik, hanem a tartományi fővárosban, mert… csak. Ha Karintiában lakik, akkor Klagenfurtban, ha Burgenlandban, akkor Eisenstadt és így tovább. Tehát hiába nincs semmi köze az adott városhoz, és évente max egyszer van arra dolga, akkor is a vizsgára azt a környéket kell megtanulnia. Röhej. Illetve inkább szomorú. És nem nagyon lehet ebből kirobbantani a megkövesedett szokást, mert az osztrákok eléggé “mindig is így volt ez, nem változtatunk rajta” típusú népek. Az a mondás, hogy egy vakvezető kutyának vadidegen helyen is el kell igazodnia, ha lerakják New York repterén, ott is meg kell találnia a kijáratot, egyrészt értem, mert tényleg ismerjen már fel egy lépcsőt vagy egy zebrát elsőre, na de egy idegen reptéren kijératot keresni még emberként is feladat olykor. És – érintettek, légyszi javítsatok ki, ha nem így van – de arányaiban nem sok látássérültről tudok, aki az ismert környezeten kívül merészkedve, egy szál kutyával nekimegy a világnak.
A következő eltérés már nem országszintű, csak személyes, de engem nagyon is mélyen érint, jelesül az, hogy itt nem egy munkahelyre bumlizok be minden nap kutyát képezni, hanem egyéni vállalkozó lettem és velem laknak a kutyák. Ebben is van jó meg kevésbé jó. Jó az, hogy én osztom be teljesen az időmet, ha előbb mászni akarok elmenni, és csak utána kutyát képezni, megtehetem. Vagy elviszem akár magammal, a mászóteremben legalább gyakorolhatja a helyben maradást. Ebéd utáni szieszta simán belefér, és ha este be akarok menni a városba, egyben letudhatom az aznapi képzést akkor is.
Az első évben ritkásan kaptam kutyát, és csak egyet-egyet, volt némi küzdés persze, hogy az ifjú labikat beillesszem a vénülő falkámba, de megoldottuk. Aztán jött egyszerre Marlon és Zuri, igazából könnyű eset volt mindkettő, na jó, Zurinak a behívhatatlansága az első hetekben rongyolta az idegeimet, de megoldottuk. Hamar szobakennelhez szoktattam őket bent a házban, békésen ellappangtak benne, nem voltak láb alatt. De aztán jött Sindy és Edward, a németjuci feszt nyüzsgött, lelkesedett, több óra munka után is tele volt energiával és kiidegelte Ardbeget, a pudli meg szétrágott mindent is. Ekkor már vagy két éve itt laktunk, de nekem csak miattuk esett le a tantusz, hogy hát basszus, a ház alatt van egy hatalmas, világos, szellős és száraz pince, ezek miért nem ott laknak?! És lőn. Vettem két kutyaházat, bélésnek pihe-puha párnákat, lerekkentettem egy ócska kanapét, mellészórtam pár kutyajátékot, rágcsát, és lepateroltam a két istenátkát. KK persze felszerelt webkamerát, úgyhogy rögtön lecsekkoltuk, ahogy játszanak. Még mindig játszanak. És még mindig. Na jó, most alszanak végre. Megint játszanak!
Fent meg nyugi lett, Ardbeg kisimult. Én is.
Aztán megérkeztek a vattacukrok, vagyis a fehér pudlik, újabb kihívást jelentve, mert a kannak akkora szeparációs stressze van, mint ide Mekka, eleinte ha két méternél távolabb kellett tőlem léteznie, már nyüszített, a szuka meg akkor szeparált, ha elvettem mellőle a kant. Hát remek. Mindegy, megoldottuk, már egész jól működik a rendszer. (Viszont valamelyiknek az éjszaka hasmenése volt, és ez teljesen új dimenziókat nyitott a lenn-tartás örömeiben, ugyanis pincei vizesblokk híján a lépcsőn tizenhatszor fordulva tudom csak feltakarítani a pudlakosztályt.)
Aztán ha panziós kutya érkezik persze megint borul minden. De ez már tényleg az én magánnyígom, semmi köze a vakvezetőzéshez, mondjuk annyiban, hogy a vakvezetőkutya itthon tartása járhat olyan helyzettel, hogy sikerül pont az érkező panziós ivaros kan örömére betüzelnie a pudliszukának, és ez azért elég szívás.
