Mindenkinek, aki kutyássá válik, van egy próbakutyája, akin mindent megtanul, akivel az összes létező hibát elköveti, aki olyan, mint a Wikipédián a Homokozó, csak sajna itt élőlényről van szó, nem tesztoldalról.
Nekem Doris az, holott ő már a harmadik kutyám, nem az első. Mégis, ő tett kutyássá, ő taposta ki belőlem; értsem őket, tanuljak tőlük.
Cserébe csórikám jól megszívta. Mennyiszer büntettem, szidtam, okoltam, holott én voltam a hülye, tipikus kezdőként folyton mörcögtem, hogy “már megint elrontotta ez a süket kutya!”, és haragudtam rá, hogy nem sikerült, holott ő mindent, de mindent jól csinált, pontosan ahogy én mutattam neki – rosszul.
Iszonyúan szégyellem magam most már.
Mennyi görcsöt, rossz beidegződést tettem bele kapkodásaimmal, ingerültségemmel, érzéketlenségemmel, pedig ő annyira igyekezett, hogy megértsen, hogy szemvillanásomból olvasson, én meg ahelyett, hogy hálás lettem volna a folytonos próbálkozásaiért – ezt szeretnéd? netán ezt? – és türelmesen csak válogattam volna a felajánlott viselkedések között, inkább lemartam, hogy miért nem érti rögtön hektikus és következetlen kommunikációmból, hogy mit akarok. Sokszor én se tudtam, de tőle azért elvártam volna.
És mire végre felnőttem hozzá, és értékelni tudom, milyen türelmes és megértő volt velem éveken át, hogy mennyire zseniális és milyen lehetőségek rejlenek benne – lassan elmúlik rövidke élete.
Soha nem tudom meg nem történtté tenni, hogy próbababának használtam, akaratlanul törtem-nyestem, utólag ragasztgatva-foldozgatva az okozott károkat. Nem lehet már soha az a kutya, aki egy tapasztalt, türelmes gazdi mellett lehetett volna. Csak reménykedem – mivel végtelenül érzékeny, ugyanakkor betonerős lélek – hogy azért nagyon nem volt rossz élete.
Jó ideje már minden percben örülök neki, és imádom, hogy még mindig megfelelni vágyik, és pityergésig elérzékenyülök a bújós-kedves pillanataitól, és nagyon sok mindent sokkal lazábban veszek már és megengedőbb vagyok, és azt akarom, hogy boldog legyen és vidám, mert akárhogy számolom, jó esetben is kábé 2-3 évünk van már csak együtt.
Többnyire elnézem neki azt is, ahogy a többi kutyát nyúzza, úgyis csak műbalhé, kibírják, ráadásul csak azt lincseli, aki benne van a buliban. Akivel dolgozom, nagyjából abból profitál, amit Dorcitól tanultam, meg persze a csomó kutyás sportból, irányzatból, amit azért próbáltam ki, hogy neki jó legyen, és ezáltal nekem is, hiszen fáradt kutya a jó kutya. Agility, flyball, K99, mantrailing, Do As I Do, segítőkutyázás, formálás, fókusztréning, trükkök, etológiai tesztek… tizedéről se hallottam volna nélküle. Első kiképzendő vakvezetőkutyámmal nem biztos, hogy megbirkóztam volna, meg a későbbiekben is akadt azért nehezebb eset.
Mondjuk el se jutottam volna a vakvezetőzésig, hanem valószínűleg még mindig valami bankban ücsörögnék. Brrr.