Triatlonozom három éve. Az olimpiai táv a kedvencem, nem döglök ki halálosan tőle, és még élvezni is tudom a 1,5 km úszásból, 40 km biciklizésből és 10 km futásból álló versenyt. Tavaly teljesítettem egy fél-Ironmant, ami cirka ennek a duplája (igaz, pocsék idővel, 90 km bringázás után elbőgtem magam, hogy egy félmaratonnyit még futnom kell, holott csak meghalni vágytam, majdnem feladtam ott, aztán jó két óra múlva kábé a taknyomon ugyan, de mégis becsúsztam-másztam a célba). Jövőre újra nekimegyek, jókorányi időeredmény-javítás a cél.
Úszni, futni, teremedzésre, agilityre járok minden héten, néha még egy-egy bringázás is becsúszik, napi 10-12 km-t gyalogolok a munkám során, meg se kottyan, edzett vagyok. Mégis masszázs, gyógytorna, olykor manuálterapeuta kell, hogy valamennyire egyenesbe hozzam a korpuszom. Mert hiába erős és fitt, hol itt recseg, hol ott ropog, beáll, lemerevedik, egy-egy rossz mozdulattól meghúzódik. Igényli ezeket a szervizeléseket.
A kutyáim hetente agilityznek, naponta futnak egy-másfél órát, Dorci néha velem lohol hosszú kilométereken át. Anno direkt elmentem kutyás fizioterapeuták által tartott workshopra, hogy megtanuljam, hogy kell minimalizálni a sérülésveszélyt, izomlázat, túlterhelést. Ennek megfelelően veszem elő őket edzés előtt bemelegíteni, egyre gyorsuló tempóban futunk, gyúrom, hajlítgatom őket, edzés után – ha nem vagyok túl hulla – masszázst kapnak, nyújtással. Jó formában vannak, izmosak, az ebtornász szerint mégis be van állva fél oldaluk, Dorci nyaka, Ardi bal hátsó lába.
De azért némi tiplitől eltekinte egyben vagyunk. Valószínűleg emiatt kaptam meg minden piliscsévi őrület előtt kérdést, többfelől: ti miért nem indultok?
Az első verseny előtt még gondolkodtam is rajta, egészen addig, míg ki nem derült: póráz használata kötelező. Azon túl, hogy tök alkalmatlan vagyok pórázzal futni (bénázok, zavar, hogy fognom kell, vagy ha a derekamon van, akkor az zavar, szóval hisztis leszek tőle és egyáltalán), totál balesetveszélyesnek is tartom. Mert mibe kapaszkodsz, ha megcsúszol, elesel a sáros pályán? A pórázba. Még az a jobbik eset, ha hám van a kutyán, így nem a nyakát rántod meg, de előbbi sem veszélytelen. És a ha derekadra van kötve az eb, miközben nadrágféken szánkázol lefelé a domboldalon? Bingo: rántod magaddal őt is.
Aztán továbbgondoltam a témát. Ha totál lelkiismeretesen, odafigyelve bemelegítem, felkészítem az – amúgy terheléshez szokott – kutyáimat, akkor sem kizárható a sérülésveszély, lásd fent; kötelező elem a sár, a pocsolyák, a csúszós szakaszok, a leküzdendő akadályok. Keresztszalag-szakadások, rándulások, ficamok, törések potenciális forrásai. (És a francnak hiányzik egy kényszerpihenőre ítélt atommáglya juhászkutya. Pláne kettő.) Csak halkan kérdem: vajon mennyire lehet megterhelő a hétköznapi sétákon kívül nem edzett, nem bemelegített, terheléshez nem szoktatott kutyának-gazdának ugyanez?
Ha már rémlátomás, legyen kövér; adjuk hozzá a fizikai stresszterheléshez a sok idegen kutya és ember jelenléte okozta izgalmat, a gazdi teljesítési vágyát, a versenydrukkot, a kiabálást, hangszórókat, a nézők tömegét… tényleg jó ez a kutyának?
Vagy inkább csak a gazdinak az…?
Persze, tudom, minden kutyás sport megterhelő, mindegyikben ott a lehetőség, hogy a gazdi önigazolás-vágyának kiterjesztése csak a kutya, ott a sérülésveszély. De egy agilityversenyre, egy obedience-re, flyball-ra, mondioringra, terelésre lehetetlen felkészülés – és ezzel rengeteg órányi edzés és összecsiszolódás – nélkül bekerülni, erre az eseményre viszont kvázi bárki besétálhat, aztán hajrá.
Iszonyú jó a marketing: ha ezt végigcsinálod, kemény vagy, menő vagy, sportos vagy, neked a legnagyobb a f…od. Meg a kutyádnak. Ne foglalkozz a pályáról lesántikáló lúzerekkel, a sérült kutyájukat ölben vivőkkel, őket úgysem mutatjuk majd a promóvideón, te viszont rajta lehetsz, láthat ország-világ. Perkáld csak le a nevezési díjat, és érmet kapsz tökösséged bizonyságaként. Mekkora biznisz már, nem?
És a kutyás nép csábul, alél, irigykedik csendben az érmesekre, és megfogadja: na majd jövőre ő is. Nem baj, hogy Fifi még egy éves sincs, síkon se lenne szabad ennyit futnia, nemhogy terepen. Nem baj, hogy edzetlen, hogy kis termetű, hogy tömegiszonyos. Mindent megér, hogy utána elmondható: ott voltam! megcsináltam!
Pont úgy, mint egy Spartan Race-en. Vagy ami azt illeti, az Ironman-en. Kivéve, hogy ezeken csak a saját bőröd viszed vásárra.
