Azzal kezdődött az egész, hogy én csak agilityzni akartam, de itt Ausztriában ez elég faszul van megoldva, mert csak akkor vehetsz részt más klub által rendezett agilityversenyen, ha van BH-I vizsgád. Namármost, én ennek már tavaly nekigyürkőztem, de kiderült, hogy az csak a BH-E, vagyis a könnyített verzió volt. Azzal még mindig csak a saját klubomban indulhatok, ami történetesen a kisebbek közé tartozik, és alig vannak versenyei Stájerországban, ergo vagy Bécs környékére, vagy Felső-Ausztriába kell elbumliznom versenyezni, mindkettő alsó hangon 200 km.
Amúgy van nekem nemzetközi, hivatalos, FCI-kompatibilis teljesítménykönyvem, tele agility-versenyeredménnyel, de efölött valahogy mindig elsiklottak, vagy bonyi lett volna benyomni a rendszerbe, nem igazán bírtam lekövetni, mi is vele a probléma. De nem lennék magyar, ha nem találtam volna meg a megoldást, vagyis felcuppantam az itteni hivatalos versenyregisztrációs honlapra, és addig nyüzsögtem, amíg sikerült beregisztráltatnom magam mint osztrák klubokon kívüli, ámde nemzetközi versenyzőt.
Mégis amikor megkérdezték a kutyasulinkban, nem akarnék-e egy “rendes” BH-I vizsgát letenni, rávágtam, hogy dehogynem, miért is ne. Igazából már tavaly is erre készültem, szóval nem lesz nagy meló felfrissíteni a tudást, meg amúgy is ráfért némi dresszúra a kis pelyhes gecire. Aztán később derült ki, és ez már megint a nyelvtudásomban tátongó Mariana-árkoknak tudható be (csak tudnám, hogy a faszért nem kérdezek vissza, bazz), hogy a kérdés valójában arra vonatkozott, szeretnék-e a tartományi bajnokságon részt venni. Mivel az agilitys tartományi bajnokság is most lesz, ráadásul pont a sulinkban, és azon természetesen indulunk, valszleg ezzel kevertem. Lényegtelen, mindenképp azzal indult az egész, hogy le kellett tennem a hivatalos BH-I vizsgát, ami egész jó lett, 89 pont 100-ból, abból kiindulva, hogy milyen egy elkényeztetett kis köcsög, meg hogy 9+ éves és soha nem csináltunk ilyesmit, egész jó. Pláne, hogy németül kellett a vezényszavakat ordibálnom neki, mert a tartományin vagy azt fogadják el, vagy a kézjeleket (de ez utóbbi rizikós, mert ha mondjuk pont akkor csíp meg egy szúnyog, akkor jó eséllyel félre lesz értelmezve a kapálódzásom), szóval ahhoz képest, hogy annak idején szétröhögtem magam az exkolleganőmön, aki minden némettudás nélkül ordibált Platz!-ot meg Sitz!-et a malinoisának (miért is nem vallonul beszélt amúgy, ha már), most én még röhejesebb vagyok, ahogy a flöffös kis kanapémókusnak játszok Obersturmbannführert.
Tehát emelt fővel indultam a tartományi bajnokságnak, mi bajunk lehet, különben is ideje kimozdulni az agilitys komfortzónából, tök pöpecek vagyunk mi másban is.
Na itt indult be a szopóroller.
Kezdődött azzal, hogy számomra a verseny előtt egy nappal lett világos, nem a sulinkban lesz, hanem valahol a pitsában tőlünk nyugatra, világvégi hegyi faluban. Ó remek, elautókázhatok egy valag benzint, a mostani benzinárakkal ez parádés. A verseny napján arra ébredtem, hogy szakad az eső, nem szemereg, nem csöpörög, hanem zuhog, ömlik, árad, mindehhez esett vagy 10 fokot a hőmérséklet persze. És a helyben maradási gyakorlat 10 percig tart, ami egy fiatal, termetes kutyának se kellemes ilyen körülmények között, hát még egy pendelybundás, ötkilós szobacicusnak, szóval a stressz már kora reggel beépült a szervezetembe. Aztán. A helyszínen derült ki, hogy a nevezést ugyan intézte a sulim, de a nevezési díjat nem utalni kellett – mint az agilityversenyeknél -, hanem kp-ban helyszínen fizetni, na mi nem volt nálam? hát készpénz. Kuncsoroghattam össze az ismerősöktől, alig ciki.
Ezek után jött kb. kétórányi toporgás, fagyoskodás, ázás az esőben, mire sorra kerültünk, nem volt őszinte a mosolyom, csak szerettem volna túlesni az egészen, de még ehhez képest is sikerült fokozni a nyomort. Kábé a pályára lépés pillanatában elbasztam, mert megálltam a bírótól 5 méterre, rámszólt, hogy az nem jó, a szabályos bejelentkezéshez menjek arrébb, jó, arrébbmentem, de nem tudtam megálmodni, ő hova fog állni, szóval kiderült, hogy túl messze mentem, ráadásul hozzá képest ferdén, szóval amikor elkezdtem mondani a bejelentkező szöveget, akkor bosszúsan sóhajtozva, szemét forgatva leállított, hogy először vagyok versenyen? mondom igen. Meghallgathattam ezután, milyen fasz vagyok, németül ofkórz, szóval annyi előnye volt, hogy csak a kétharmadát értettem, persze attól is égtem eléggé. Ergo jól indult a menet, Ardi persze kábé azonnal levette, hogy nem vagyok oké, és innentől ő vitte az elkúrófáklyát. Lábnál követésben szimatolt, futólépésben lábnál követésben csaholt, fektetésből felült, ültetésből felállt, behíváskor nem jött, az eldobott apportot messze elkerülte, előreküldéskor kábé nem ment sehova.
Ahhoz képest, hogy nyerni mentem, értékelhetetlen lett a munkánk.
Nagyon szerettem volna elbőgni magam, de még azt se lehetett.
És nem tehetett róla se a kutya, se én, se az eső, csak egyszerűen így jött ki, de akkor is iszonyú csalódott voltam, mert rohadt sok munkánk volt benne, és tudom, mire képes ez a kutya. Semmit nem tudtunk ebből megmutatni, csak égtem, és úgy éreztem, égetem a csapattársaimat is, és átáztunk mindketten, és fázom, és már rohadt éhes is vagyok, mert nagyon elhúzódott az egész, és mi a francnak kellett nekem ez.
Agilityben is kizártak már sokszor, mégis volt attól függetlenül gyönyörű futamunk, fellegekbe emelő flow, csak épp beesett egy rossz mozdulat, egy elhibázott tizedmásodperc. Ezt a menetet meg kb 7 percnyi ipari krumplihámozóban hentergésként éltem meg, legyen már vége, faszom, ez úgy szar, ahogy van. Mondjuk egy előnye volt, legalább megúsztuk a 10 perces helyben maradásos kifektetést, még csak az hiányzott volna, hogy összeszedjen egy tüdőgyulladást.
És mégsem azt gondolom, hogy az összes BH, IPO, Obedience típusú sport szar, unalmas, hülyeség, csak egyszerűen nem nekünk való, ugyanakkor hihetetlenül megnőtt a szememben az ázsiója azoknak, akik eredményeket érnek el benne. És nem is értem, hogy gondolhattam azt, hogy amit agilityben kb. 8 év alatt értem el, azt hogy tudnám ebben a sportban egy hónapnyi munkával megúszni…
