Idén kezdődött. Tavasszal még semmi jele nem volt, nyár vége felé tűnt fel, először a mozgásán, nem sokra rá a szemén; ha olyan szögben esett rá a fény, szürkés árnyalatúvá vált az addig kékesfekete pupilla.
Dorci elkezdett öregedni.
Amikor hozzánk került, olyan bűnrossz kiskutya volt, hogy el nem tudtam volna képzelni – pláne Timber simulékony, vajaskenyér természete után -, hogy ő lesz számomra A Kutya. De azzá vált, ehhez kellett persze a rengeteg munka, az együtt töltött, igencsak aktív évek, a sokszor szikrát vető összecsiszolódás. El nem tudok már képzelni kevésbé intenzív kapcsolatot.
De néha megpróbálom.
Hogy milyen lesz majd nélküle. Annyira a részemmé vált, hogy fájdalmas önkínzás erre gondolni. És mégis megteszem, cirka hatéves kora óta egyre sűrűbben, holott még bőven itt van, él és virul, vidám és egészséges… én meg – magam előtt is szégyenkezve a mazochizmusomért – figyelem az ősz szőrszálai gyarapodását és a többi apró jelet.
Hogy kicsit merevebb a hátsó fele, érzékenyebb a gyomra, kicsit lassabban tápászkodik fel fektéből és néha el is macskásodik, hamarabb elfárad a séták során. Hogy lecsalja a táv felét, amikor a kutyahaverjaival őrülten rohannak. Hogy egyértelműen fáj a mellső lába, amikor agilityben lefelé jön a palánkról.
Könnyítem a dolgát, ahol csak lehet. Jó ideje adagolom neki a zöldkagylóport, hogy legalább szinten tartsa az ízületei állapotát. Lazacolajat is kap. Meg ortopédiai, memóriahabos kutyaágyat (ennek mondjuk Ardi örült legjobban). Még mindig túl ritkán masszírozom, de igyekszem. Agilityben először letettem veteránba (60 centi helyett csak 40-et kell ugrania), majd a zónás akadályokat is elhagytam, minek nyúzzam vele, úgyis az ugróakadályokon meg kúszókon boldog igazán. Mivel viszont az agya még a régi, és a munkakedve is, inkább kitaláltam neki valami új elfoglaltságot, erről majd mesélek később.
Amikor fiatal volt, el nem tudtam képzelni, hogy egyszer lassabb lesz, hogy valaha elfárad, hogy egyszer nem kell rekedtre üvöltenem magam, hogy méltóztasson visszajönni, elég lesz egy félhosszú füttyentés. Mostanában ez visszájára fordult; már nehezem idézem fel egykori szélsebes villanásait, hihetetlen kondiját, naphosszat tartó fáradhatatlan körözését. És hogy mennyire nem volt fikarcnyi esélyem se tartani vele a tempót egy agilitypályán, a felénél összerogytam, kifulladtam, ő meg röhögve megugrott még minden akadályt, mielőtt visszajött volna megnézni, mi van már. Azt azért nem mondom, hogy nekem kell várni rá, még messze nem, de hogy nem csak én gyorsultam, az tagadhatatlan.
Nélküle az élet… egyelőre elképzelhetetlen. (Ardbegnek pláne, ő legalább annyira kötődik a morc feketéhez, mint én, sőt, frankón jobban aggódik, ha Doris nincs a közelében, mintha én hagyom ott.) Elborult pillanataimban klónoztatáson agyalok, a technológia megvan hozzá, aztán belegondolok, milyen lenne egy Dorcival genetikailag tökéletesen azonos kutya, aki azért nem ő, mert máshogy nőne fel, más ingerek érnék, de tutira akadnának pillanatok, amikor kikönyökölne belőle Büdi és rámkacsintana. Kísérteties lenne.
Tök hülye vagyok. Évekig velem lesz még a Nyanyatank. Nem kéne előre gyászolnom, depiztetnem magam feleslegesen. Inkább megyek és sétálunk egy nagyot, viszek frízbit, jutifalatot és a húzogatós játékát, ezektől a legboldogabb, én meg attól, hogy ő jól érzi magát a bundájában.
Viszem Ardbeget is.
