Kinek jó a simogatás?

Jelen vészterhes időkben minden kutyás hamarabb észreveszi, ha nyúlkálnak önkéntelenül a kezek, táncolnak az ujjak. Hiába hallják a kutyaimádók mindenhonnan, olvassák kutyás fórumokon: MOST NE! – egyszerűen nem tudnak ellenállni, annyira bizsereg a tenyerük.

Az enyém is.

Ha kérdem, miért nem bírja ki, gondolkodás nélkül vágja rá: mert olyan szép. Meg cuki. Nekem erre bevillan a rettegett gimnáziumi kémiadolgozatok többszörös választós feladatrészéből a “B” opció: állitás igaz, indoklás igaz, nincs logikai összefüggés.

Miért nem jut eszébe senkinek egyéb, szemének kedves dolgokat taperolással illetni? Például a szomszéd bikanyakú csávó Ferrariját? Vagy a csaja gömbölyű fenekét? A koronaékszereket, a Mona Lisát vagy egy kifinomult mintázatú királykobrát?!

Mert másé, azokat nem szabad, jön a válasz. Hümm, és a kutya a tied netán? Na jó, oké, már egyre többen megkérdezik tényleg, de még így is történhet mindenféle szcenárió, mint például:

a) mielőtt válaszra nyitnám a szám, már túrja-bújja a meghökkent ebet, ölelgeti, nyomorgatja. Elkapom a szemkontaktust: te figyelj, mi van ha nemet mondok? Á, úgyis tudtam, hogy igent mondasz, jön fojtottan a kutya bundájából. Én meg sóbálvány.

b) nemet mondok, márpedig határozottan, ezzel lesüllyedek kábé egy papucsállatka alantas színvonalára, s innentől csakis a jelenlevő egyetlen felsőbbrendű értelemmel, vagyis a kutyával beszéli meg, micsoda egy rohadék, szemét alak az ott a póráz túlsó végén, jajj te szegény Buksi hogy én mennyire sajnállak, hogy ilyen gazdád van, még ezt is sajnálja tőled.

c) szólok, hogy a kutya nem szereti. Ezt kapásból nem hiszik el. A kitartóbbja azért rányúl a kutyára. Régen Dorci ügyesen kimozogta, elillant, én meg sétáltam tovább csendesen vigyorogva. De közben megcukult, és amilyen pechem van, épp öreglányosan érzelgős hangulatában kapják el, ő meg pofátlanul odatartja a seggét, közben boldogan lihegve mered az arcomba. Égés.

d) szólok, hogy dolgozik. Döbbent értelmezni nem tudás, mi az, hogy egy kutya dolgozik, hisz csak fekszik a lábamnál vagy gyalogol mellettem. Biztos csak kitalálom az egészet.

e) szólok, hogy én nem szeretném. Nem teszem hozzá, hogy nem szeretném azt az áporodott cigiszagot érezni a kutyám szőrén órákig, ami emberünkből dől. Reakció lásd mint fenn, önző dög vagyok, megfosztom a kutyát az élvezettől.

f) gyereknek pláne nem engedem, nem terápiás, nincs hozzászokva, tart a gyerekektől, aztán ha idegességében netán odakap, micsoda hamis dög, engem meg jól feljelentenek. Kell ez a francnak, tőlem aztán puffoghat ősanyu, hogy képzeli a világ, hogy nem áll haptákban az ő drága csimotájának. Kezdjen hozzászokni, kemény az élet.

g) nem indokolok, csak nemet mondok. Mert már rohadtul unom, hogy mindenki munyizási vágyait nekem kell kielégítenem, hogy a kutyámat ki kell tennem ennek, hogy kiselőadást kell tartanom arról, hogy ne kapkodjon a kutya feje fölött, ne hajoljon rá. Nem érek rá, bocs.

Miért nem kérdi soha senki: vajon a kutyád szeretné-e?

This entry was posted in lament. Bookmark the permalink.

Comments are closed.