Hát… nagyon szégyellem, de én is úgy választottam fajtát, mint a legtöbben: mert szép. Sőt, baromi szép. Én meg baromi sznob vagyok, nekem nem csak szép, de pedigrés kutya kellett.
bundásjószág
Persze utóbbit megindokoltam nagyon ügyesen, okosan; mivel mindenképp szukát akarok (mert az bújósabb, kedvesebb, nem akar bagzani állandóan, csak évi kétszer – és egyszerre pisil, nem kell késő este is felkeresni az összes villanyoszlopot a környéken), legyenek kölykei is*, és ha már vannak kölykei, azokat könnyebb elhelyezni, ha van törzskönyvük. Nna. Így kerek.
*én is elhittem, hogy valami baja lesz, ha legalább egyszer nem kölykedzik. Most már tudom, hogy ez botorság.
Annyi legalább egybeesett az elképzeléseimmel, hogy a belga álló fülű, csőorrú, szőrös, “szépészeti beavatkozás”-tól mentes ( = ép füle, farka) kutyakozmetikusra, napi fésülésre nem szorul. Nyomokban emlékeztet egy farkasra. És viszonylag elkerülte a túltenyésztést, örökletes nyavalyákat.
Tücsi és Dorka – a tervu és a gröni
Először a barna verziót, a tervueren-t néztem ki magamnak, hasonlóképp megfontolt okokból – csak arról tudtam, hogy egyáltalán létezik. Az akkori pasim ismerősének viszont grönije volt, és elkezdtek ezerrel rábeszélni (a pasas meg az ismerőse), hogy az sokkal jobb, csakis a fekete jöhet szóba. Megnéztem az ebet, aztán vállat vontam, hogy tulajdonképp oly mindegy… később jöttem csak rá, mennyire jó választás volt. A tervu se rossz, de mivel divatosabb, könnyebb belőle túltenyésztett példányt kifogni. Legalábbis akkor így volt. Most már mindkét szőrös változatban vannak ideggyengék, meg persze nagyon jók is.
Guru, úgy is mint
méltóságteljes, elegáns, stb.
Szóval igazság szerint nem nagyon néztem a fajta jellembeli tulajdonságait és igényeit, illetve elolvastam, mit írnak, és beleszuszakoltam a saját elképzeléseimet. Azt már nem akartam tudatosítani, hogy folyamatosan dolgozni kell vele, rengeteget mozgatni, ingergazdag környezetet biztosítani. Hogy ugatós, rágós. Hogy a belga szuka a hisztikirálynő szinonimája…
...például azt játssza, hogy elkezd visítani, ha egy kan a közelében van, erre persze a kant megbüntizik, miért bántotta csóré szukát. Az csak néz hülyén, hisz hozzá sem ért. A szuka meg röhög a markába. Kis köcsög. Hasonló sztori: a minap esett be Dorka egy olyan társaságba, ahol volt egy másik belgalány. Nem ismerték egymást előtte, de csak összevillant a szemük, és tökéletes szinkronban indultak rá egy kis terrierre. Hihetetlenek.
Timberrel állati mákom volt, hogy a külleme mellé könnyű kezelhetőség társult, ha Doris lett volna az első, soha többet a büdös életben nem akarnék belgát. 🙂
Ugyanakkor bazi könnyen képezhető, lelkes munkakutya. Érzékeny ugyan, de nagyon is terhelhető, csak finom balansz kérdése; nem szabad annyira kemény kézzel bánni vele, mint a német fajtákkal, de nem is olyan mimóza, mint egy angol. Ha sikerül az energiáinak megfelelő levezetési csatornát találni, remek társsá válik, akit bárhova magával vihet az ember, nem bőg le vele.
És persze széééép.
Ha ma kellene fajtát választanom, borzojt vennék. Az is elegáns, méretes állat, viszont baromi lusta, igazi kanapékutya. Mellesleg bújós, cicás, édes. Nem mondom, hogy nem tud önfejű lenni, a visszahívás nála is problémás lehet, de persze más kutyája mindig zöldebb…
KK a sheltie-kért van oda, tőlem jöhet, ha sikerül egy idegileg rendben levő példányt kifognunk, és ha ő sulizik vele. Nekem elég egy dilinyós. Na meg a sheltie nálam nem üti meg a kutyaméretet, inkább a zónaadagnyi szaladgáló vattacukor meghatározás passzol rá… persze csajozáshoz ideális. 😉
Lakás vs. kert
Sokan szörnyülködnek, amikor meghallják, Dorka lakásban lakik, semmi kert, kennel, tanya. Merészebbek még állatkínzást is kiáltanak, merthogy ölbekaphatónál nagyobb kutya a lakásban az maga a borzalom. Ilyenkor megvárom, hogy lemenjen a gőz az agyamról, aztán vagy megosztom, amit erről gondolok, vagy nem. Most nem lila a fejem, úgyhogy elmondom.
veri az élet: a piros
pötty az orrán kaviár
Dorci – és sok nyomorú sorsú társa – napi háromszor sétál, futkározik, találkozik mindenféle kutyával, szagokkal, ingerekkel. A belgának ugyan tényleg hatalmas a mozgásigénye, napi több órát kell vele sétálni, labdázni, dolgozni, de ha ezt megkapja, hóttmindegy neki, parkettán alszik-e utána, vagy az orgonabokor alatt. Ha otthon vagyunk, folyamatosan egy légtérben lehet a gazdáival, kap simogatást, kedveskedést, játékot, figyelmet. A városi kutyaélethez elengedhetetlen a szocializáció, jólneveltség (amúgy szerintem mindenféle léthez, csak itt sűrűbbek a konfliktushelyzetek), ezért hetente két-háromszor megyünk kutyaiskolába. Egyrészt cefetül élvezi, másrészt így nyugodtan a lehető legnagyobb szabadságot biztosíthatom neki, mert tudom, hogy megbízhatok benne. Nyaralásokra szinte mindig magunkkal visszük, ott is végig velünk lehet.
Vegyük ugyanakkor az átlag kerti kutyát [Canis horticus…:-)]. Mondom, átlag, mielőtt a kertesházas kutyabolondok felhörrennének. Szóval. Napi egyszer elélök valaki egy tál kaját. Simogatást, pár szót akkor kap, amikor gazdi távozik és érkezik. Séta nuku. Más kutyákkal találkozás akkor, ha azok elmennek a kerítés előtt, akkor is az interakció kimerül a vicsorogva hörgésben, amolyan death metal módra. Ha valami miatt ki kell vinni a kertből, az rémálomszerű élmény. Kutya idegbeteg, gazdi nemkülönben, és egymást tuningolják.
A lakásmérethez elvileg passzoló kistestű kutyák balsorsa pedig már külön poszt lesz.
