Napos oldal

Fiji-szigetek. Ha a talpunk irányát követve átfúrunk a Földön, a Csendes-óceánban kötünk ki Új-Zéland partjaitól keletre, de onnan már csak egy hangyabokányira van Fiji. Mintegy 4 óra repülővel. Ahhoz képest, hogy Budapestről a legjobb – kétórás – átszállásokkal is alsó hangon 27, szinte semmi. 

Na de nekünk 27 óra jutott, turistaosztályon persze, mert az a felébe került a business-hez képest, és még így is qrvadrága, cserébe csak akkora ülőhelyünk meg lábterünk volt egyszer másfél, majd kétszer tíz órán át, mint bármelyik klasszik Volánbusz-járaton, plusz tele is volt végig mindegyik gép, tehát esélyünk nem volt kinyújtózni, maximum amikor a slózira álltunk hosszasan sorba. Szóval kicsit összetörődtünk, na, de ennyi büntetés kijárt nekünk azért, hogy karácsonykor lelépünk az undok, ködös, szmogos télből a pálmafás nyárba.

Extra megfigyelések a repülőútról: az Alitalián a jelek szerint nem csinálnak gondot abból, hogy több kistermetű eb is sima, nyitott kutyatáskában vagy textilboxban utazik a fedélzeten, ezen kívül Rómából Szöulba – karácsonykor legalábbis – a két csóresz fehéren (mi) kívül  kizárólag koreaiak utaznak.

A szöuli reptéren koncertet adó kvintett pedig hűha. 

 

Miután a levegőben töltöttük december 24-e estéjét, a teljes 25-ét és még a 26-a reggelt is (időeltolódás rulez), még várt ránk 3 óra autózás a végén, hogy eljussunk a nemzetközi reptérről, Nadiból Suvába, a fővárosba, ahol a barátaink, Lauráék laknak. 

Közlekedés

A többi jelzett repülőtérre is mennek nemzetközi gépek, de azok Ausztráliából vagy Új-Zélandról indulnak, az északi féltekéről csak Nadiba van járat. Onnan autóval vagy busszal lehet továbbmenni, sztráda az egész szigeten nincs (kivéve egy kb. másfél kilométeres szakaszt Lautoka és Nadi között), csak kétsávos főút, és rengeteg köves földút (értsd ez utóbbi alatt, hogy négykerék-hajtású, felezőváltós terepjáró nélkül neki se indulj), ja és vasút sincs. Lehetne kisgéppel is röpködni az egyes repterek között, de időben kábé ugyanannyira jönne ki, mint autóval (csekkolások, felszállási engedély, etcetera), árban meg nyilván jóval többre. Persze jönnek a nagy turistahajók is, tipik amcsi nyugdíjasokkal, kínai nagycsaládokkal, ausztrál veterán öribarinőkkel megrakodva, ez mindig nagy esemény, fűszoknyát és harci baltát öltenek a helyiek, úgy várják a kikötőből a belvárosig tartó – kemény 800 méteres – utat turistabuszon megtevő hajórakományt. 

Szóval autó. Hajlamosak vagyunk úgy mondani, hogy a rossz oldalon közlekednek, de szerintük meg mi megyünk a rossz oldalon. Jobboldalhoz szokott rutinomnak rém ijesztő volt a jobbra nagy ívben kanyarodás, a mindig váratlan irányból jövő többi autó, a körforgalomról nem is beszélve, brrr. Gyalogosként balról vártam a forgalmat, balszélre húzódtam az úttesten, na nem mintha olyan őrült forgalom lenne, sőt. Még a fővárosban is simán tűrhető, naná, a pesti belvárosban edződve sok minden tűnik lájtosnak. Mondjuk itt meg tehén nincs az út közepén.

A legtöbb autó Kia vagy Toyota (Korea és Japán van viszonylag közel), utóbbin belül is hatalmas a Prius-ok aránya, mivel jelentős import vám-kedvezményt ad az állam a hibrid autókra. Az más kérdés, hogy az országba behozott kocsik aksigaranciája többnyire lejárt (ergo így még olcsóbbak), úgyhogy valószínűleg mindegyik csak addig fog menni, amíg az aksi teljesen le nem döglik, mert cserélni kisebb anyagi csőd. 

Időjárás

A kocsiban helyi szokás szerint túltolta a sofőr a légkondit, borzongtunk rendesen még azután is, hogy szóltunk neki enyhülésért. Megérkezéskor kilépve azonnal fejbenyomott a 32°C meg a kb. 80%-os páratartalom, ami a trópusi égövben amúgy is alap, mi ráadásul az esős évszakban érkeztünk. Ez kb. novembertől áprilisig tart, ilyenkor van melegebb, mondjuk a “hideg” száraz évszakban is 26°C van, Laura akkor már sálat, sapkát vesz. 

Suva dombos részén, ahol laktunk, nagyon kellemes 30°C körüli volt a hőmérséklet, lenn a belvárosban, a parton viszont már átcsapott a döglesztő kategóriájú 35°C körülibe. Az eső tényleg minden nap esett, meg sokszor borult volt az ég, de ezt utóbbit nem feltétlenül bántuk, mert így legalább csak egyszer égtünk rongyosra (egy remek napsütéses napon, délelőtt 9 és 11 között, 50-es napolajjal bekenve). Az évente esedékes 10-12 ciklon ebben az időszakban jön, a tavaly februári Winston elvitte a fél szigetet, még most is látszottak a nyomai, mert a kormány megszavazta ugyan az újjáépítési segélyt, de a kiutalása már jóval nehézkesebben megy, az építőanyag meg ritka, ennélfogva drága is. Nagyon okosan legalább az ablaküveggel nem bajlódnak, botorság is lenne ilyen szelek mellett; szegényebb környékeken vagy egyáltalán nincs üveg, vagy ha mégis, csak üvegcsíkokat illesztenek zsaluszerűen állítható fakeretbe, a szigeteléssel nincs értelme bajlódni. Még a zimankós júliusi időszakban sem.

Az esőből stílszerűen akkor kaptuk a legnagyobb adagot, amikor felmásztunk a sziget legmagasabb pontjára, az 1324 m magas Tomanivi-re, végig esőerdőben. Elnézőn mosolyogtunk a túra előtt, hát ez is hegynek számít errefelé?  Aztán lehervadt a vigyor, mert a lesajnált csúcsot 45°-os kaptatón, derékmagas sziklákon-gyökereken felkapaszkodva, vízzel telített levegőt kapkodva, olykor két lábfejnyi keskeny, növényzettel, gyökerekkel vastagon beszőtt, mindkét oldalon szakadékba zuhanó csúszós ösvényen lehetett megközelíteni.

Odafelé még óvatosan kerülgettük a pocsolyákat, a patak kövein egyensúlyoztunk át a túlpartra, de annyira rommá áztunk az eleinte csak csepegő, majd igazi trópusi záporra váltó esőben, hogy lefelé már röhögtünk az egészen és ignoráltuk a köveket. Is. Nehéz lett volna nem így tenni, a hegyről lefelé siető vizek a mi ösvényünket találták a legkényelmesebb útvonalnak, kénytelenek voltunk osztozni, mintegy bokáig. Legalább leázott rólunk a sár. A maradék meg lejött akkor, amikor visszaérve a faluba, a helyi szerencsehozó újévi szokás szerint ruhástul beugrottunk a folyóba, nem tudom, szerencsét hozott-e, de a helyiek tutira nagyon jól szórakoztak az ázott fehér ürgén és ürgenőn.

Vallás, társadalom

Két fő vallási irány van a szigeten, metodista és hindu. Akad még egyéb keresztény, iszlám is nyomokban, de a két legnagyobb társadalmi csoport – őslakosok és indiaiak* – az első kettőt követik.

*A sziget első angol kormányzója anno a XIX. században hozott egy olyan rendeletet, miszerint tilos az őslakosokat munkára kényszeríteni vagy bármilyen módon kultúrájukba, hagyományaikba beavatkozni. Ez jót tett a nemzeti öntudatnak, ugyanakkor a cukornád-ültetvényeken valakinek csak illett volna dolgoznia, e célra indiaiakat importáltak kvázi rabszolgaként. Az ő leszármazottaik népesítik be fél Fijit, innen a jelentős hindu arány. 

Látható és érezhető a vallás jelenléte a mindennapi életben, az egyházi üzemeltetésű iskolák, a falvakban is jelenlevő ezerféle keresztény gyülekezet, illetve az otthonokban kitett szentképek és bibliai idézetek formájában. A karácsonyt lelkesen ünneplik, fenyő híján a pálmafákra tekert égősorokkal meg műfenyőkkel.

A vallás-követelte erkölcsiség összefonódik az évszázados törzsi eredetű értékrenddel; például az alacsony bűnözési ráta részben annak köszönhető, hogy a törzs kiveti magából, aki normáikon kívül eső bűnt követ el (a száradni kitett futócipő elcsórása például úgy tűnik, belefér). A helyi újság bűnüldözéssel foglalkozó oldalán mintegy tucatnyi lopás, néhány kisebb rablás (az számított a negyedév szenzációjának, hogy kiraboltak egy ékszerboltot, pár ezer dollárnyi ékszert zsákmányolva), és egy-két fehérgalléros bűntett szerepelt. De semmi gyilkosság, túszejtés, ilyesmi. Ami még előfordul, az a családon belüli erőszak, de az sem a nyugati értelemben: a bonyolult törzsi szabályrendszer* szerint mondjuk ha az apai nagybátyád megjelenik nálad, és megtetszik neki bármilyen tulajdonod – ruhád, autód, fizetésed -, az onnantól az övé. Nos, akármilyen báránylelkűek is a fijiek, azért ilyenkor előfordul, hogy a pohár betelik és nagybácsi pofán töröltetik. Pedig amúgy tényleg egy békés népség: egy alkalommal láttuk a suvai börtön 4-5 rabosítottját külső munkán, hatalmas termetű fickók hentelték a növényzetet méteres machetékkel, és egy szál negyvenkilós indiai vigyázott rájuk. Fegyver nélkül. 

* igazából követhetetlenül bonyolult, ráadásul nem csak az egy vérségi kötelékbe tartozók tekinthetők családnak. Felfoghatatlan számomra, hogy ha az azonos nemű testvérek (pl. nővér és húga) ellenkező nemű gyerekei nem beszélhetnek egymással közvetlenül, csakis közvetítő útján (még ha egy helyiségben is tartózkodnak is), de ha a szülők ellenkező neműek, akkor a gyerekeik miért nem számítanak már taboo-cousin-nak. 

Az erős törzsi kötődés a kezdetleges társadalombiztosítási- és nyugdíjrendszer kiegészítésére is jó. Mármint az eltartottaknak. Egyfajta kasztszerű kategóriák léteznek a törzseken belül; léteznek született főnökök, szóvivők, kézművesek, harcosok, spirituális vezetők, stb. Ha valaki mégsem szeretne pl. ács lenni, és/vagy enged a modern kor hívásának, elmegy a városba munkát keresni. Csakhogy nem örülhet felhőtlenül az önálló keresetnek, merthogy a tradíció szerint kötelessége rászoruló családtagjait segítenie, márpedig az igencsak terjedelmes család nagy része igenis rászorul. Az élelmesebb fijiek ilyenkor megkérik a munkáltatót, tartsa vissza a bérüket, aztán a törzstagok előtt sajnálkozva tárják szét a karjukat, hogy az a szemét (fehér/indiai) főnök nem ad fizetést, hát mit lehet tenni. 

Emberek

Az összes szigetlakóból valami nyugodt derű sugárzik. Mondjuk miért is idegeskednének, mikor az egész országban – mintegy 300 sziget, ebből 2 nagy – 800.000 ember él, a fővárosban is csak kicsivel több, mint 200.000, ergo nem egy túlzsúfolt hely, ezen kívül meleg van, tenger és pálmák, szabadon nő a kókusz meg a papaya. Nem éppen munkamániára motiváló környezet, pluszban kevés a magas képzettséget igénylő és jól fizető állás, mivel viszonylag kicsi infrastruktúrával is elműködik az ország. Ennek megfelelően elég szegény az átlag fiji polgár, de őket zavarja a legkevésbé, holott igencsak drága az élet a szigeten. Nem annyira, mint Ausztráliában (a világ legdrágább helye állítólag), de azért rendesen nyugat-európaiak az árak – az ottani áruválaszték nélkül, hiszen szinte mindent Ausztráliából, Új-Zélandról, vagy még messzebbről kell importálni. Ehhez képest az átlag dolgozó 2-3 fiji dollárt keres óránként, bár szerették volna a minimál órabért 4 dollárra (= kb. 560 Ft) államilag felemelni, de mivel ebbe beleroppant volna a gazdaság, így mégse tették. És ezzel együtt boldognak tűnnek és szerfelett barátságosak, még a fővárosban is mosolyogva rád köszönnek. És ez nem az alamizsnaleső, sunyi kedvesség, hanem van bennük tartás, büszkeség, lásd mint fenn: nem voltak kényszermunkások soha, csak büszke harcosok és vidám naplopók.

A másik szembetűnő dolog, hogy az átlag fiji őslakos nagy. A nők is. Vastag csontúak, magasak, erőteljesek, aki nem sportol, az kövér is. A szálas termet visszavezethető a nem túl régi múltban fellelhető kannibalizmusra; aki kicsi és gyenge volt, bizony megevődött a törzsek közti gyakori villongások során, melyeknek nem csak a genetikai szelekcióban volt szerepük, hanem mivel egyik törzs sem erősödhetett meg túlzottan, beállt egyfajta társadalmi egyensúly. Náluk liberálisabb népséggel még nemigen találkoztam, nem nagyon pofáznak bele más dolgába, nincs ez a megmondalak-feljelentelek attitűd. Felnőttnek néznek.* Vagy csak nem biztosak benne, nincs-e nálad egy hirtelen aktiválható harci bunkó avagy – kifejezetten emberhús evésére szolgáló – húsvilla. 

*Két sztori: 1. egy kis öbölben szerettük volna kipróbálni a tengeri kajakot Laurával és a nagyobbik fiával, Maluval, de késő délután lévén már senki nem volt ott az üzemeltetők közül. Felhajtottunk egy embert végül, aki nem azt mondta, hogy sorry, de majd csak holnap, hanem megígértette velünk, hogy szem előtt maradunk, nem megyünk ki az öbölből, majd megmutatta, hol találunk evezőket, és részéről vihettük a kajakokat. 2. meglátogattunk egy természetvédelmi területet Suva határában, kis darab esőerdő teraszos tavacskákkal, vízesésekkel, gyönyörű az egész, állatkerti Pálmaház keresztezve Plitvicével. A parkőrök jól ismerik Laurát és a kutyát is, szoktak oda járni sétálni, futni. Maki jól nevelt eb, póráz nélkül szaladgálhatott, és amikor találkoztunk pár helyi kirándulóval, akik féltek a kutyától, nem az volt az első reakció, hogy üvöltve pórázt követeltek és anyáztak, hanem félrehúzódtak ugyan, de automatikusan feltételezték, hogy azért van szabadon, mert nem agresszív. 

Nem tudom, általános-e a dolog, mindenesetre két hét alatt nem találkoztam szexista megnyilvánulással az őslakosok részéről, pedig elég lenge öltözékekben járkáltam (csak a falvakban, vendégként, vagy hivatalos öltözékként kell sulut, ezt a hosszú, csípő köré tekerhető drapériát hordani – a férfiaknak is), de mindig a szemembe néztek a pasik. Aztán lehet, hogy túl sápadt meg vézna csirke voltam az ő ízlésüknek. Vagy csak a fiji nőkön szocializálódtak, akiktől egy tisztességes tenyerest még The Rock is megérezne. 

Elég sportkultuszos népség, aki hajlandó rávenni magát a testedzésre a párás dögmelegben, az többnyire rögbizik, a tavalyi olimpián Fiji szerezte meg rögbiben az aranyérmet, persze rém büszkék, vigyorognak foghíjasan (a rögbi biza ezzel jár, az implant-business meg nem virágzik arrafelé), akárhányszor csak felmerül a téma. Mi csak futni mentünk párszor, azt is hajnallati órán, mikor még elviselhető a hőmérséklet, de így is tikkasztó volt. Cserébe a Csendes-óceán partján kocogni a napfelkeltében…

Élővilág, természet

Fijin nem élnek nagy testű emlősök, egy-két malactól eltekintve, valószínűleg ez a fehérjeforrás-hiány is kézenfekvő indok lehetett a kannibalizmushoz. Mérges állatkák sincsenek, sem kígyó, sem pók (nem úgy, mint a “szomszédos” Ausztráliában!), illetve akad egy-két veszélyesebb medúzafaj, de a velük való találkozás esélye elég pötty. Vannak cserébe gyíkfélék, madarak, kétéltűek, denevérek, meg persze mindenféle rovar.

Az indiaiak anno mongúzokat hoztak magukkal (amik sikeresen kiirtottak szinte mindent a talajszinten), meg egy dzsungelmajna nevű madárfajt, ők énekesmadárként tartották, aztán persze rohadtul elszaporodott és erősen háttérbe szorította a helyi énekesmadarakat. Hiába, a szigetek élővilága meglehetősen sérülékeny, most már nagyon is vigyáznak rá, mit hozhatsz be magaddal, lásd Maki kálváriája a Fülöp-szigetekről Fijire, a filippínóknál akad egy-két ronda kórság, ami pl. Európában nem, jóval kisebb macera lett volna, ha itthonról viszik ki a kutyát. 

Gekkóból örvendetesen sok van, esténként egymás szájából kapkodták ki a szúnyogokat, lepkéket, egyik reggel viszont a muffinunkra vetett szemet ez a bátor kis fickó:

 

Éjszaka a kerti mangófa koronájában gyümölcsevő denevérek balhéztak, bár tele volt érett gyümölccsel a fa, ezek képesek voltak hangosan összeveszni egy-egy ízesebb darabon, aztán persze leverték, ilyenkor némi döbbent csend után újult erővel folytatódott az anyázás. Ezek a denevérek nem olyanok, mint a mi kis fürge rovarvadászaink, inkább jókora madár méretűek és a röptük is olyan. 

A mangón kívül papayát is láttunk a fákon, banánt, és persze kókuszt mindenhol, utóbbi növénynek minden részét felhasználják, a törzset is, gyönyörű bútorok készülnek belőle. A piacon lehetett kapni még ananászt, narancsot, maracuját, almát, dinnyét, főzőbanánt, mindenféle zöldséget, és a helyiek által köretként fogyasztott gyökérféléket: tárót, maniókát (kasszava), édesburgonyát, meg persze egy csomó egyebet, amiről azt se tudtam, micsoda. 

Sok mindent főznek kókusztejben, a kokoda például citromos pácban marinált, kókusztejben átrottyantott hal, kábé előételnek eszik. A helyiek főleg a magas keményítőtartalmú, laktató gyökérzöldségeket fogyasztják, már csak az ára miatt is. Kaphatók mindenféle halak és húsok, de egyik sem olcsó, a tenger persze túlhalászott a sziget körül, köszönhetően a kínai és egyéb halászati cégeknek, igazán jó minőségű halat például egy orosztól tudtunk venni. Amikor hegyet másztunk, a faluban a vezetőkön kívül útravalónak rotit adtak, ez palacsintába tekert bármit jelent, esetünkben főtt táró volt benne (iszonyat laktató), utána pedig megvendégeltek minket egyszerű, de nagyon ízletes ételekkel; papayát, ananászos bucikat fűszervajjal (mmm!), piskótát és citromlevélből főzött teát kaptunk. Lovo-t sajnos nem volt alkalmunk enni, ez egy ünnepi étel, földbe vájt üreget bélelnek ki forró kövekkel és banánlevéllel, megtöltik pácolt hússal (eredetileg az ellenségével, ma már csak csirkével vagy malaccal) és zöldségekkel, majd befedik megint levéllel és forró kövekkel.

Feltűnt a falvakon áthaladtunkban, mennyire tisztán és rendezetten tartják a környezetüket a helyiek, látszik ugyan a szegénység, hullámpalából és egyéb szedett-vedett anyagokból vannak a házak, bútor szinte semmi, de a falak mind színesre festve, és körülöttük a “kert” nagyon szépen ápolt: nyírott fű, kövekkel körberakott bokortövek, nulla szemét. Az egész szigetre hasonlóképpen vigyáznak, az ősi hit szerint (amely ezer ágon fonódik össze a felvett kereszténységgel) a föld és a törzsek összessége egy és ugyanaz, nem létezhetnek egymás nélkül, a föld a nép kiterjesztése és viszont. És mivel a föld 90%-a törzsi tulajdonban van, ezért nem irtatnak ki az erdők, nem folyhat nyakló nélküli építkezés, partvédő mangroveerdőket telepítenek, és nagyon vigyáznak a sziget körüli korallzátonyokra – virágzik is a búvárturizmus. Ez utóbbira KK totál belelkesült, elvégzett egy helyi gyorstalpalót, őt levitték tucatméterre, én csak sznorival lebegtem a felszínen, de onnan is tiszta Némó nyomában volt. 

Egyéb történések

A Fijin töltött két hét első felét Suvában töltöttük Lauráéknál, a környéken kirándultunk kisebbeket közeli fürdő- és búvárkodóhelyekre, meg Suvában kolbászoltunk, sétáltunk Makival*, vásároltunk mindenféle helyi cuccot az ananászos testápolóolajtól a kókusztörzsből készült harci baltán át (nem volt egyszerű hazahozni, külön poggyászként kellett feladni, és egy nap késéssel érkezett csak meg, mi meg frászoltunk, hogy lenyúlták/eltörték/elhagyták, de nem) a több méternyi sulu-ig. Utóbbihoz viselési útmutatót is kaptam a nagyon kedves fekete asszonyságtól, aki beszélgetés közben egyszer csak terjedelmes keblére ölelt, merthogy az egyik dédunokájának magyar az apja. Szerintem ő volt az egyetlen a helyiek közül, aki legalább nagyjából be tudta lőni, honnan is jöttem, a többieknek csak Európa derengett, mert az angol királynő – akit az 1970 óta elnyert függetlenség mellett továbbra is mélyen tisztelnek és lojálisak hozzá – valahol ott van. 

*Kutyás kocogásaink közben találkoztunk párszor helyi kutyákkal, kerítések mögött és szabadon csavarogva is, elvétve pórázon. Legtöbbjük ridgeback-keverékeknek tűnt, gondolom, az afrikai eredet miatt ők bírják a legjobban a helyi klímát, ami a skót származású Makit eléggé megviseli. 

Ha már a karácsonyt a levegőben töltöttük, legalább a szilvesztert ennél méltóbban szerettük volna ünnepelni. Lauráék szertekürtölték, hogy buli lesz, el is kezdtük a készülődést már délután, persze az összes ismerős magyar kaját akart, tehát beszereztünk egy hatalmas lábost, pár mázsányi húst, hagymát, miegymást, aztán Gábor feltette az egészet lassú tűzön rotyogni. Rég elfogyott a fele és  még mindig nem tudtuk eldönteni, ez most gulyás-e avagy pörkölt, de isteni finom volt, komolyan nem hittem volna, hogy életem legjobb ilyen jellegű étkét pont Fijin kapom. Aztán volt még tiramisu by Laura (nagyon drukkolt, mert a sütőjük félsztrájkba lépett pár napja, de végül sikerült kitrükköznie, hogy feljöjjön a piskóta), én reszeltem pár tucat uborkát tzatzikinek, a levét jól megittam limonádénak, volt gyümölcs dögivel, grilleznivaló halak, kukoricák, hotdogvirslik és pillecukrok. Ja és sör. 

Aztán végül a meghívott vendégseregből eljött egy idősebb helyi fickó (igazából angol) a kínai származású, ámde francia feleségével, annak anyukájával, öccsével (aki nagyon nekividámodott attól, hogy Budapesten élek, meg is kérdezte rögtön, nem ismerem-e véletlenül Anikót), plusz a két gyerekükkel, meg egy 10 éve Fijin élő, szintén angol pár. Szóval voltunk összesen 14-en, ebből 4 gyerek, és az angol-kínai-francia család 10-kor le is lépett, mert elfáradtak a kölkek. Szóval maradtak ketten, plusz mi, ebből Laura elvonult a kisebbik srácot pátyolgatni, mert az éjfél előtti medence-partyban Keoni egy szerencsétlen ugrás során letörte az egyik metszőfogát*, és hát persze rohadtul fájt neki meg vérzett meg minden.

*Parádés elfoglaltság volt nekik másnapra, hogy olyan dokit kerítsenek, aki nem reflexből húz, hanem megpróbálja megmenteni a maradék fogat (hiába tejfog), hogy ne tátongjon a helyén luk évekig, míg a maradandó fog ki nem nő. Amúgy is izmos feladat, január 1-én pedig különösen.

Éjfélkor* meg persze tűzijáték, mint ilyenkor bárhol a Földön. Szerencsére a környéken lakó expatok (szinte csak belőlük állt a szomszédság, meg pár kormánytagból) nagyjából mind hazautaztak Ausztráliába vagy Új-Zélandra, így az egész durrogtatós balhé lement cirka 15-20 perc alatt. Csóri Maki ezalatt a vendégházban rettegett, ahova a csetepaté kezdetekor betereltem, a lábnyomai szerint főleg a zuhanytálcában érezte biztonságban magát. Rendes kutya, az ágyunkba is bújhatott volna pedig. 

*Mivel Fiji a nemzetközi dátumválasztó vonal közelében fekszik és vele azonos időzónában van, így a világon először mi léptünk be 2017-be, Magyarországon akkor még csak december 31., dél volt. 

Éjfél után ittunk kavát, mint fentebb írtam, aztán jól be is ájultunk, mint holmi nyuggerek. 

Másnap indultunk Wananavuba, egy tengerparti üdülőhelyre a sziget északi csücskén, egyelőre csak mi ketten KK-val, meg a pár, akikkel együtt szilvesztereztünk, Marita és Matt. Matt-tel együtt mentünk 2-án hegyet mászni, Lauráék aznap délután jöttek volna utánunk a gyerekekkel, de Keo foga miatt ez egy napot csúszott (sikerült megmenteniük végül a letört fogat), aztán a hazautazásunkig csak tengerpart, pálmafák, virágok és chill. Kétszemélyes, különálló házikóban laktunk, kilátással az óceánra. Még a slóziról is. A pálmák teteje fölött. Szerfelett gusztustalan. 

Az utolsó esténken összegyűlt az üdülőfalu személyzete, és elénekelték nekünk a fiji búcsúdalt, az Isa lei-t. Szeretnek – és tudnak – énekelni a szigetlakók, pillanatok alatt összeállnak többszólamú kórussá akár idegenek is. Szembevideózni őket valahogy varázstörőnek éreztem volna, meg a fény se volt túl sok, de a hang megvan. 

 

Másnap pedig már csak egy háromórás buszozás várt ránk a reptérig, ezzel be is zárult a Nadi – Suva – Raki Raki – Nadi szigetkörünk, a reptéren még vettünk egy-két apróságot ajándéknak, aztán felszállás. Eléggé hüppögtem.

Később azért, mert olyan fejfájás tört rám, ami csak kb. félévente egyszer kap el, de akkor hányni tudnék tőle. Mire Szöulba értünk, elmúlt, de jól jött, hogy – mivel 19 órát kellett várnunk a csatlakozásra – kaptunk térítésmentesen szállodai szobát vacsorával, reggelivel. Bár csak turistaosztályon repültünk, a szálloda és az ellátás bőven egy európai négycsillag-plusznak felelt meg, el nem tudom képzelni, mit adnak business-en. Mondjuk valószínűleg nekik nem kell fél órát buszozni a reptértől a szállodáig, hanem helyben maradnak. És biztos kapnak masszázst. Meg talán boldog befejezést is.

Reggel, becsekkoláskor külön sorban álltunk KK-val, amikor sorra kerültem, elvették a beszállókártyám, és adtak egy másikat, mondván, hogy sorry, de másik helyet kaptam, mint a foglalásom. Ránéztem az ülésszámra, annyi baj legyen, kicsit előrébb levő sorba osztottak, inkább azon bosszankodtam, hogy biztos tök máshol fogok ülni, mint KK. Nézzük a jegyét, neki is kicserélték, de mellém szól. Odaérünk a géphez, a stewardess mutatja, hogy fáradjunk fel az emeletre. Gyanús volt a dolog, mert úgy tudtam, az emeleten csak a first class meg a business van, de azt hittem, ez akkora gép, hogy ott is van egy kisebb turistaosztály. Hát nem volt. Valamiért upgrade-eltek minket a business-re. (Valószínűleg sok jegyet adtak el a turistaosztályra, a business-en meg maradt két üres, és mivel mi az utolsó pillanatban vettük meg a jegyeinket, hatból négyet a Korean Airlines-ra, mintegy 40.000 km távolságra összesen, úgy gondolták, jó utasok vagyunk. Vagy mittudomén.) Mindenesetre nagyon jólesett, hogy a hazafelé vezető iszonyú hosszú út második felében (ez 11 órát jelent) ki tudtam nyújtani a lábam, derekam*, és hát a kaja minősége sem ugyanaz, mint egy emelettel lejjebb. 

*a rendelkezésre álló hely úgy néz ki a turistaosztályéhoz képest, hogy ahol a business-en hat ülés van, a turistán húsz. 

Azt kell, hogy mondjam, jól indult az év. Csak így tovább!

Laura és Gábor, nektek pedig nagyon köszönünk mindent. We’ll be back. Csók!