Gyakorolunk gazdival, vakvezetőkutyával. Kutyán nyakörv, hám, hámfogó és még egy világítós nyakörv is a biztonság kedvéért. Huszonéves ifjú hölgyemény jő, szabadon szaladgáló vizslával, közelednek, egyre közelednek… még mielőtt odaérne a kutya a vakvezetőhöz, szólok a gazdinak, ne engedje oda.
– Jóó..
(kutya beérkezik és heves szimatolásba kezd)
– Kérlek, hívd el!
– Jóó…
(halkan: Fickó, gyereeee… kutya meg se hallja)
– Ne haragudj, de dolgozik a kutya, zavarja a tied.
– Jajj, honnan tudtam volna, hogy dolgozik?
– Rajta van a vakvezető hám, a gazdi meg fogja a hámfogót.
– Hát sötét van, nem látszik!
(Helyszín egyébként lakótelep, tízméterenként lámpák, működik is a közvilágítás. Hümm, képezzek tán neked is egyet, aranyom?!) Érveim fogytán:
– Akkor ez esetben én kérek elnézést.
(persze mindezt egyszerre marón, ugyanakkor lemondón)
Nőkezdemény orra azonnal az égnek fúródik, és persze az énkurvaanyámat, valamit pampogni kezd, de haladunk végre tovább, és közben morfondírozok, hogy miért olyan természetes a Balkán eme nyugati csücskében, hogy – most hám ide vagy oda – pórázon levő kutyára olyan baromi laza természetességgel engedi rá mindenki a sajátját??
Miért nem ismeri az állatokat a kutyatartók közül senki annyira, hogy… tudod mit, nem is kell, hogy ismerje, csak gondolná végig józan paraszti ésszel, hogy ha egy állat nem tud menekülni a számára kellemetlen helyzetből (mert pórázon van), akkor na vajon mit fog csinálni? Hát támad, kérlekalássan, ja, hogy szerintük nem kellemetlen a pórázos kutya számára a másik közeledése, mert hát Fifike olyan tüncimünci, Fifike csak játszani akar és Fifike amúgy is imádnivaló!
És persze, az ilyen esetekből nem lesz Blikk-címlap, meg hatalmas kommentáradat, pedig a probléma gyökere ugyanaz, mint a lyukas kapun kiszökő gyilkos bullé, meg a gyerek arcát letépő családi kedvencé: nagyon sokan tartanak kutyát, akiknek nem kéne.