Askym, az óriás-sheltie. 41 centis marmagasságával bőven Ardi fölé tornyosult, méretével még Dorisnál sem lett volna teljesen esélytelen, udvarolt is neki lelkesen…
A sheltie, akit blue-merle mivoltából eredő heterokrómiája és ismeretlen fajtája okán gyakran sajnáltak az utcán, “szegény félvak collie”-t emlegetve…
A sheltie, aki rácáfolt instant végzetet ígérő génjeire…
A sheltie, akinek gazdáival kapcsolatunk kellemes laza sétapartneriként indult, majd egyre komolyabbá, végül mély barátsággá érett. Oly könnyen félreismerhetők voltak ők is, mint helyes kis kutyájuk: az ember egy szeretnivaló, kedves, bohókás lényt lát, aztán ahogy egyre jobban megismeri, úgy tárul elé ész, szív, lélek…
A sheltie, akivel közös sétáink során fogalmazódott meg bennem, és ki is mondtam, bár még nem hittem igazán: egyszer lesz egy sheltienk. Kissé égtem is Jucus előtt, hogy már megint olyan ígéretet tettem, aminek betartására nem sok esélyem van. Aztán amikor mégiscsak lett egy Ardbegünk, az elsők között volt, kinek boldogan elújságoltam…
A sheltie, akire vigyázni megtiszteltetés volt és abszolút nulla munka. Legnagyobb csínytevése kimerült abban, hogy alváskor Doris mellé bútorozott…
A sheltie, akihez annyi jó közös élmény, séta, házibuli, hosszas munyizás-lelkizés, az igazi sheltie-kedvességre rácsodálkozás fűződik…
… a barát, aki nincs többé.
