Állatorvosi rendelőben várakozva szegezték nekem, aztán lett is belőle sértődés, mert zsigerből a szokásos visszafogott stílusomban reagáltam le, miszerint milyen ostoba kérdés ez már. A kérdést feltevő néne jelenlevő kifejlett hím hozzátartozója persze legott felszívta magát, hogy hogy képzelem, miért kell ilyen bunkónak lenni (= egyik kedvenc hőbörögnivalóm, hogy hol van az előírva, hogy én legyek a kedvesnővér, aki 0-24-ben mindenki bugyuta kérdéseire türelmesen válaszolgat), és hogy kvázi a tiszteletreméltó rokont ostobáztam le a visszakérdezésemmel.
Hááát…
Aztán meg naná, hogy nem tudtam túllépni rajta egyhamar. Természetesen nem azon agyaltam akár egy másodpercig is, hogy melyiket jobban, hanem hogy melyiket hogyan. És hogy miért. Merthogy amúgy összehasonlíthatatlanok (meg első blikkre azért elég köcsögök is).
Doris
Doris A Kutya a családban – és az életemben – , ez vitathatatlan. Kutyaként, sőt kemény kutyaként viselkedik, van akkora, hogy muszáj komolyan vennem, vele nem működik a “felkapom és elszaladok vele”-féle konfliktusmegoldás. Rettentően ki van hegyezve a környezetében történő eseményekre, ha kutyát lát, azonnal menne ismerkedni, lehetőleg lincselni, szóval résen kell lennem, és nem elég egyszer rászólni, folyton bepróbálkozik, hogy hátha mégse úgy gondoltam, és különben is, ő csak tesz egy kört visszafelé, jé, hát itt a kutya megint!
Nem mintha baj lenne abból, hogy kutyázik, egyáltalán nem agresszív, csak… hát nincs mit szépíteni rajta, azért elég bunkó. Ha nem élből azzal kezd, hogy tíz centiről a másik kutya arcába üvölt, akkor a seggébe érkezik be, ott hosszasan elszaglászgat, de ha az ő tatját szimmantanák meg, hatalmasan felháborodik, hörög, vicsorít, morog, és fenyegetően odakaffog. Oltári nagy színház az egész, de rondán néz ki. A folytatás se jobb, illetve amíg kergetőznek, addig oké, de ha fáradni kezd, akkor elkapja a havert és beledöngöli a földbe. Mindezt általában a másik kutya lelkes egyetértésével (aki fél tőle, azt totál békén hagyja), de megint csak: állatira rossz az optikája annak, amit művel.
Ígyen a kutyákkal. Emberekkel közömbös, ami nem is lenne nagy baj, én se rajongok az olyan kutyákért, akik kéretlenül a nyakamba ugranak és összetaknyolnak, na de Dorci annyira semmibe veszi a népeket, hogy akár simán átgyalogol rajtuk. Térjen ki mindenki más az útjából, ha ő jön. Ennél még jobb, amikor a szembejövő humán előtt jut eszébe, hogy neki pont most lett érdekes a járda túloldalán valami, és átkóvályog. Akár többször is, csak hogy biztosan útban legyen. Vagy – szintén a járókelő előtt – visszafordul, hogy megvagyok-e (egészen addig le se tojt), és megáll. Keresztbe. Menet közben is tudja mindezt, olyankor explicite terel, többnyire egy sheltie-kisbolygóval súlyosbítva.
A nemérdekelsenki itthon is megy, nem egy bújós kutya, néha bepróbálkozik ugyan egy kis húzogatós játékra invitálással, de etetési, gyakorlási és masszírozási időn kívül inkább hagyjuk őt békén. Főleg estefelé. Amikor rámjönne a jóéjszakát-kívánós szeretgetés, egy ideig tűri, aztán elkezdi forgatni a szemét, nyalogatni a száját, végül undokul felmorran és odébbáll.
Na és akkor mit lehet rajta tulajdonképpen szeretni?
Például a reggeleket. Olyankor lövi ki az egész napra való cukiskodási adagját, odafekteti az ágy szélére a fejét, jéghegyeket olvasztó szerelmes pillantással néz, közben dobszólózik a farkával (fontos, hogy mindig kerüljön a csóválás útjába valami, könnyezőpálma, szekrény oldala, bármi, csak szóljon. Néma csóva nem csóva.). Ha összevakartam már magam annyira, hogy kiüljek az ágy szélére, az ölembe fekszik, meg pudlipöttyözik (tulképp pitizés a mellső lábaival rajtam támaszkodva, ami egy ekkora kutyától meglehetősen aranyos). Egyedül ilyenkor esélyes, hogy orron nyal, egyébként nem egy csókolózós. Felkelek, teszek-veszek, és megintcsak eszelős dobolásra figyelek fel, ezúttal fektében a padlón, ez amolyan figyelemfelhívó, és ha ránézek – alaphiba! – , elvesztem, ugyanis abban a pillanatban hanyattba rúgja magát, lábait szanaszét dobva mutogatja a rózsaszín pociját és tízezer foggal vigyorog, közben a szemefehérjét kivillantva lesi a reakciót. Ellenállhatatlan, bármennyire vagyok késésben, pláne annak fényében, hogy mennyire nem igényli amúgy a munyizást, ha most nem csinálom, buktam egész napra.
Aztán. Könnyekig megható a munkamániája. Hogy mennyire lelkesen csinálja, minimalista jutalmazási igénnyel, csak mert dolgozni jó és mert meg akar felelni. Nekem. Én ettől elalélok. Ráadásul okos is, nem gyengén, még tízévesen is gyorsan tanul, és évekkel ezelőtti, nem gyakorolt tananyagot is fel tud idézni.
Totálisan megbízom benne. Élénk és temperamentumos, ugyanakkor baromi nyugodt, kellemes társ. Bárhova el merem vinni magammal, mert tudom, hogy nem fog cikin viselkedni, mindig visszahívható (még a két legnehezebb esetben is, a kerítés melletti kutyabosszantásból és a… na jó, a vízből nem mindig, csak ha időben kapcsolok), nem megy le az úttestre, kilométereken át hajlandó közönyösen a lábam mellett bocogni, félszavakból is megérti, mit akarok tőle, sőt ugrik, hogy a kedvemre tegyen. Lehet vele vagizni, irigykedő pillantásokat begyűjteni.
És hát gyönyörű. Még csatakosan, bogáncsosan, csapzottan is van benne valami grófnős elegancia. Amit persze pillanatok alatt negligálni tud egy sunyiban eleresztett oltári büdös szellentéssel, vagy az sem épp úrinős, amikor egy jóízű vakaródzás után homlokig merül a saját seggében, de hát na. Valószínűleg a grófnőké sem rózsaillatú.
Ardbeg
Na, ő nem kutya, hanem cicaszerepet tölt be, dörgölődzik, hízeleg, intenzíven használja a mancsát, szeret napozni, utálja a vizet, és ha olyanja van, szarik a fejünkre.
Kezdjük a mindennapi kis genyóságokkal. Porszííívóóóó! Félelmetes a szaglása, mindent kiszagol, aztán mindent felzabál, ami emészthető/szerves ÉS nem veszem időben észre, de van olyan pofátlan, hogy még az orrom előtt is bepróbálkozik. A non plus ultra volt a minap, hogy egy agility-pályaszakasz kellős közepén a palánkról leérkezve levágta az orrát a földre, és a soron következő kúszót totálisan figyelmen kívül hagyva szépen kiszimatolta magát a pályáról. Tátott szájjal álltam.
Nem ugat, hanem csipog. De azt olyan intenzíven, mint egy felizgatott verébcsapat, mindig és mindenre. Nem kell hozzá különösebb ok, akár széles jókedvében üvöltözik a levegőbe az utcán, de fixen lecsesz minden járókelőt és kutyát, aki az útjába keveredik. Este 11-kor ez különösen égő, hangja mint a táblán megcsikorduló krétáé. Ha megijed, fokozni tudja, olyankor szabályosan sikít. Mostanában kezdtem megelégelni, hogy amikor épp rám kéne figyelnie (tanítás, gyakorlás, stb. közben), akkor is picsogásba öli az energiáit, ez így már annyira kontraproduktív, hogy muszáj lesz valamit kezdeni vele.
Kutyákkal elég kis rohadék tud lenni, lézerpontosan tudja, kivel lehet (a báránylelkű pitbullal is kikezd), és ha teheti, jóízűen belecsíp. Mivel verébével vetekszik a harapása (is), nem nagyon hat meg senkit, de van egy-két kutya, akit kajak utál, őket megpróbálja tényleg megharapni. Letiltom a harcihörcsögségről, elég ciki a feszt ugatás már önmagában. Viszont akit szimpinek talál, azzal hatalmasakat játszik, sajnos kevés a méretének megfelelő játékos kiskutya, a nagyobbak is játszanak vele néha, de attól azért eléggé összefossa magát, bedarálják hamar.
Ismeri az alapengedelmességi feladatokat, meg egy csomó minden mást, de valami elképesztően lazán ignorál, ha éppen nincs kedve engedelmeskedni. Hiába juhászkutya, besorolási és munkaigény alapon, viselkedésre sokkal inkább önfejű spicc (vagy macska), végül is tényleg abból származik. Doris megfelelni vágyása mellett elég idegtépő, pluszban rommá kényeztettük, erről mondjuk nem tehet. Illetve de, és jöjjön most az, amiért szeretni lehet.
Hát nézz rá. Hogy a manóba lehet egy ilyen kis akaratos, mocsok görcs ennyire cuki?! Bármit csinál, egyszerűen muszáj megölelgetni, simizni (szakszóval: munyizni), ha csak simán lefekszik valahol, a mancsára teszi a fejét, és félálomban pislog rád a duplasoros szempillái (felül aranyszínű, alul fekete) alól, elolvadsz. De még tetézi is azzal, hogy odashelteg melléd és az öledbe teszi a fejét. Vagy tekereg a lábad körül. Vagy égnek mereszti a kis patkánylábait és pociztatja magát. Vagy játékra hív a klasszik segget-égnek-meresztős pózzal. Lesunyja a füleit és csizmáskandúrosan néz. Neki még azt is megengedjük, hogy az ágyunkban aludjon, pedig notórius ellenzője vagyok az eljárásnak, de baszki, ez olyan mint a leg-gejlebb plüssmackók, csak meleg és szuszog is mellé. Igaz, szájszaga van, de amilyen perverz egy állat vagyok, nekem még az is tetszik, bár lekonyulnak a füleim, ha az arcomba ásít, Szaddám mustárgáza sehol sincs ehhez képest.
Szóval gusztustalanul aranyos. És szőkesége mellé piszkosul okos. Olyan gyorsan tanul, és olyan reaktív, hogy igencsak össze kell kapnom magam például formálásnál, meg amúgy is, hogy szórakoztatni tudjam és ne unjon rám. A figyelemfókusz kissé szét van csúszva, de dolgozunk rajta. Vagyis a gazdája dolgozik, elvégre Ardi nem az én kutyám.
Atomstabilak az idegei. Ez sheltie-nél annyira nem alap, szóval tök jó, hogy ő ilyen. Ez nem azt jelenti, hogy nem érzékeny, nagyon is az, de hosszú távon kevés dolog borítja ki, például hiába cseszem le, ha rossz volt (megint), kettő másodperc alatt kioldja magát, annyira meg ritkán veszek össze vele, hogy mondjuk negyed óráig tartson a hatás, mert engem jobban megvisel az egész.
És abban is cica, hogy – Dorcival ellentétben – irtó kedves, nem csak reggel, nem csak este, hanem kábé bármikor. Na jó, nem mindenkivel, meg nem válogatás nélkül, azért mégiscsak egy gyanakvó juhászkutya, de akit ismer és kedvel, azzal nagyon. Valami hihetetlenül elbűvölő, amikor a füleit lecsapva, az egész hátsó felét riszálva shelteg, és ha még cummog – halkan nyögdécsel – hozzá, akkor borítékolható a hosszas munyizás, amit nem csak elvisel, hanem szereti, sőt, ez neki tulajdonképpen jár. Ugyan az a mondás, hogy a sheltie bundája nem selymes, jó oké, a spáneléhez képest tényleg nem, de akkor is valami fantasztikusan jó érzés belemeríteni az ujjaid és kotorászva keresgélni, hol van benne a kutya igazából.
Bár annyira nem megbízható, mint Doris, de azért ma reggel csak elindultam velük nyakörv meg póráz meg minden nélkül újságért, és ehhez el kellett mennünk a Bocskai-Fehérvári kereszteződésig, át az aluljárón, el a piac mellett, aztán kinn hagyni őket helyben maradásban, míg bementem az újságoshoz, aztán vissza a zebrán a Fehérvárin, majd át a Bocskain, nem kicsit forgalmas környék, meg elég tömeg van szombat reggel. És a kis veszett róka ugyanúgy megcsinálta, amit a nagy, képzett, okos belga, szóval lehet, hogy mégsem macska.
