Vihánc kutyák fül, Ardbeg:
… a dögönce kíváncsi, makacs, okos, haspók, akaratos, vagány, barátkozós és nagyon vokális.
Vagyis: ugat, sokat. Hogy mire? Nos… ugat, ahogy kilépünk a kapun és meglát valakit, például kukázót, de a kukákra is vakkant kettőt a biztonság kedvéért. Ugat azokra, akik ránéznek – mit bámulsz, he? – , de azokra is, akik nem – vegyél már észre! -. Ugat a járdát sepregetőkre, havat lapátolókra, banyatankos nénikre, gitártokos fiúkra, bárkire, aki kicsit is eltér a normálistól. Az eltéréshez elég annyi, hogy teszem azt orrot fújsz épp, akkor lelkesen megugat téged is. Ráugat a hóemberre, mielőtt oldalba pisili, csak hogy tudja a furcsa szerzet, hol a helye.
Ugat törpe kutyákra és nagyokra, utóbbiak néha visszafordulnak, ekkor azonnal előveszi az “én cuki vagyok és behódoló” kártyát, és majd’ szétesik úgy shelteg (sheltegés: jellegzetes, egész testet kígyóztató mozgás lecsapott füllel, lapos farkcsóválással). Ugat, ha játékra hív, és akkor is, ha megijed. Folyamatosan ordít, ha más kutyák játszanak.
Ugat, ha türelmetlen, ha unatkozik, ha kaját akar kizsarolni vagy figyelmet, leugatja a fejem, ha bénázok agility közben. Ez utóbbi mondjuk jó visszajelzés, hogy össze kell kapnom magam.
Sokszor indok se kell neki az ugatáshoz, széles jókedvében ugat egyet jobbra a levegőbe, majd balra, aztán egy kicsit rám is. Amúgy is szétég a fejem a folyamatos hangoskodásától, de este 11-kor végképp. Csodálatosan férfias orgánuma inkább a csipogás tartományába esik, mint a tényleges ugatáséba, én már meg se hallom, más fülének viszont annyira kellemes, mint a táblán végighúzott köröm.
Folyamatosan résen vagyok, hogy elkerüljem a lereagálandó helyzeteket, de ezzel az erővel próbálhatok esőben száraz maradni. Ha már megvan a baj, rászólok azért, sokszor inkább illemből, nem mintha komoly hatást várnék, többnyire csak biztosítom a megdorgált járókelőt, hogy ez nem az a fajta szobacirkáló, amelyik orvul bokán harapja. A jobb humorérzékűekkel kínosan összeröhögünk a tomboló szőrgolyó felett.
Le lehet azért tiltani, ha nagyon muszáj. Könnyen, ha csak úgy saját szórakoztatására ordibál, bajosabban, ha belelovalja magát. Ritkán szólok rá keményen, mert elkussol ugyan, de meg is szeppen egyben (anyai szívem meg darabokra hasad), inkább ölbe veszem, ami persze nem túl profi megoldás, de jó ürügy egy potya-munyizásra. Tudom, hosszú távon, kiképző-mód kellene kezelni, másfelé vezetni a fölös energiáit, de még nem szállt meg az ihlet. Pedig azt is tudom, hogy egyre nehezebb lesz kihozni belőle.
Szóval acélozza meg a szívét és még inkább a hallójáratait, ki sheltie-re vágyik, Ardi ugyanis nem egyedülálló esetként szerelmes a saját hangjába – anyuci, féltesó, nagynéni mind ilyen.
Náluk talán csak a mudik rosszabbak.
