Ugye, mindig is mondtam, hogy szegény lakótelepi kutyusok… na de várjunk csak, elírta, LAKÁSBAN tartani állatkínzás, nem KERTBEN!
Nem írtam el.
Rég beidegződött marhaság ez a “kutya csak a kertbe való”*. Mert ott jó neki, ott boldog.
*Oda-vissza működik amúgy ez a kertesházas agyrém; ha kert van, akkor kutya kell. Nem foglalkozunk vele, nem is szeretjük különösebben, de kell.
Aha.
A lusta gazdinak jó ez, nem a szerencsétlen, emberi társaságtól megfosztott, magányos, dologtalan, sétálni soha nem vitt, agyát szétunó kutyának. Most komolyan, mi a bánatért lenne boldog?!
Mert szaladgálhat sokat? Figyeld meg, mennyit szaladgál valójában: ha valaki elmegy a kerítés előtt, ha becsöngetnek, ha valamelyik családtag hazajön vagy elmegy, ergo: történik végre valami. Alapállapotban nem szaladgál, mint ahogy te se használod a szobabiciklit (pár napig füstölősre nyúzod, aztán csak ruhát tárolsz rajta, fogadjunk).
Mert bárhova pisilhet, kakilhat, nem kell visszatartania? Hát remek, udvarnyi rötyi, ez tényleg sokkal jobb, mint egy eseménydús, ingergazdag séta közben elvégezni a dolgát, még ha cserébe néha tényleg szorítani kell egy kicsit.
Mit szeretne valójában a kutya?
Figyelj csak: a gazdájával lenni. Vagy talán azért csapódtak ősei az emberhez, alkalmazkodtak hozzá, váltak a tenyésztés során hasznos segítőkké, hogy aztán kinn unatkozzanak a kertben egyedül (pláne láncon)? Szóval szeretne az emberrel lenni, bármilyen formában, de ha hosszas sétákra viszik, szellemileg lefárasztják, és még simogatást is kap… az a Kánaán.
Szeretne ezen kívül a lábadhoz feküdni. Húzogatóst játszani. Segíteni neked főzés közben. Veled szunyókálni a kanapén. Hatalmas sóhajjal az öledbe tenni a fejét. Csendben megnyalni a lelógó kezed. Esős időben hazateperni a száraz fekhelyére. Odanyújtani a mancsát, hogy kiszedd az ujjai közül a bogáncsot. Trükköket tanulni jutifalatért.
Szeretné, hogy odafigyelj rá. Hogy kommunikálj vele. Hogy időben észrevedd, ha beteg. Hogy szeresd.
Kultúrkutya vs kertes házas kutya
Kertes házas környéken mindig nagyon megbámulják a népek a velem levő ebet a buszon, nekik ez csoda, hogy a kutya csendben, nyugiban fekszik a lábamnál, semmi őrjöngés, acsargás, hiszti (kötelező komment a jajjdeokos!*). És bájolognak: nekem is van ám kutyám! Aha, persze, vele küzdesz a kertkaputól az ajtóig tartó úton, hogy ne ugráljon össze, ugye? És azt tudod-e, mi a kedvenc játéka?
*Két nénike párbeszéde, miután megcsodálták a velem levő, békésen szunyáló vakvezetőt:
– Ezek olyan okos kutyák!
– De szeretem őket! Ha lenne kertes házam, lenne kutyám, de hát így sajnos kínzás lenne neki!
Következtetés: a látássérült csak akkor kaphat vakvezető kutyát, ha kertes háza van.
Kinn is vagyok, benn is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok
És végül mi a helyzet a kint is – bent is tartott kutyákkal? Szerintem nekik a legjobb, ők mindenből a javát kapják: van kert, őrjöngés a kerítés mellett, napozás, pisikaki, és van gazdi, hentergés a tévé előtt, serteperte a család körül, séta. Az ő gazdáik kutyások, nem kutyatartók; nekik a mancsokon behurcolt mocsok kevésbé fontos, mint a kutyájuk jólléte.
