Szédülök. Sötét van. Gőzöm sincs, merre vagyok arccal, csak megyek. Félek.
Visz a kutya.
Át az úttesten, karácsonyi vásáron, lépcsőn fel, ajtón be, lépcsőn le, zebrához, balra, előre, jobbra. Megyek vele, rettegek, nem bízom benne, hiába tudom, hogy jól képzett, vizsgázott állat. Most komolyan, normális vagyok? Egy kutyára bízom az életem? Egy kajavezérelt ösztönlényre, aki kábé egy 3-4 éves gyerek értelmi színvonalán áll??
Szemem előtt zárt, fekete szemüveg, arra még ráhúzva egy szemkötő, maximum az éles napfényt érzékelem, örülök is neki, majd rögtön pánikba esem, ahogy árnyékba érek, mintha kútba zuhannék, rémülten torpanok meg, fogom vissza a kutyát. Pedig csak árnyék. Hiába tudom, hogy ott van mögöttem a kolleganőm, vigyáz rám, több tucat kutyát képzett és adott már át látássérülteknek, ezt is itt a kezem alatt, mégis iszonyat be vagyok szarva.
Irányérzékem szinte azonnal eltűnt, ahogy felkerült a szemkötő, rémülten botorkálok a labrador után azt hívén, egyenest a négysávos útra visz, holott nem, azzal párhuzamosan haladunk a járdán. Minden mellettem elhúzó autó mintha épp elütni készülne, minden duda nekem szól, érzem a busz tolta légáramot, soha nem éreztem eddig. Szimatolva tájékozódom: most a kürtőskalácsos mellett vagyunk a vásárban, most a pálinkaháznál, itt árulják a fenyőket. De többnyire fogalmam sincs, merre járunk épp, hiába próbálom számolgatni a fordulókat, emberek és akadályok között szlalomozunk, totál elvesznék még akkor is, ha mindet érzékelném, de sokszor annyira finom ívben mozdul a kutya, hogy fel se tűnik, kerültünk valamit.
Minimálisakat hibázik, a felébe én hajszolom bele. Nem érzem a nyavalyás bottal, hogy járdaszegély van, és azért álltunk meg, akadálymentes a lelépő, nekem meg nincs kifinomult tapintásom, mint a nem-kamu fehérbotosoknak, simán lehajszolom a kutyát az útra. Ha másik eb mellett haladunk el, érezhetően belehúz kicsit, pékáruval megtömött kuka mellett pedig belassul, szimatmintát vesz.
De azért rohadt messze van a “kajavezérelt ösztönlénytől”. És a gyerekeszű kutya nemcsak hogy pontosan és megbízhatóan alkalmazza a tanult szabályokat, de sokszor önálló döntéseket hoz: arról az oldalról kerüli az akadályt, ahol jobban elférek, lépcső tetején ellentart, ha engem továbbvinne a lendület, akadályokkal és törésvonalakkal teli útvonalon is tudja, merre van az előre, útkereszteződésnél lassítással kérdi, merre tovább.
Mintegy 40-50 perces volt utunk, ezalatt leizzadtam, megőszültem, remegett a lábam nem egyszer. Csoszogtam, dülöngéltem, letiportam párszor szegény ebet, minden járdarepedést – van belőlük bőven, évekre elég a Kétfarkú Dekorátoroknak – fenyegető szakadéknak érzékeltem. A vége felé is szédültem, továbbra is sötét volt, és változatlanul nem tudtam, merre járunk.
De már nem féltem annyira.
