Szóval négy év és egy hónap után otthagytam 8 órás bejelentett állásom a Vakok Szövetségénél. Szeptember elsején felmondtam, ledolgoztam a felmondási idő nagy részét, kivettem a maradék szabimat. Teljesen abban a hitben töltöttem az utolsó napom, hogy a munkaidő lejártakor összedobozolom a maradék cuccaim, és különösebb búcsúzkodás nélkül kisétálok az ajtón. Ehhez képest titokban bulit szerveztek a többiek, tök megható ajikat is kaptam, persze stílszerűen nem könnyes-nyálas sosefeledünkjajdeszerettünk volt a hangulat, hanem olyan “na akkor borítsuk a szekrényből a csontvázakat”-féle, de sebaj, amilyen ottlétem volt, olyanra sikerült távozásom is.
Hogy akkor is felmondtam volna, ha nem lépnék le az országból? Igen. Elfáradtam. Hiába találtam meg a hivatásom itt és tanultam rengeteget, a tíz évnyi tapasztalat összegyűjtése tízévnyit öregített is (a plusz tíz kilóról nem is beszélve, ami a rendszertelen étkezésnek, hullafáradtan hanyagolt edzéseknek köszönhetően felhoppant rám). De hát hogy lehet ennyire elfáradni, hiszen csak kutyáznom kellett, amit imádok?
Hát ez az, hogy nem csak kutyakiképző az, aki egy ilyen kis költségvetésű, ingadozó anyagi forrású szervezetnél dolgozik. Váltakozó intenzitással voltam gyógypedagógus, pszichológus, sofőr, kenneles, állatorvosi asszisztens, tanár, logisztikai előadó, adminisztrátor, kutyaviselkedés-terapeuta, vizsgabiztos, takarítónő, hórukk-ember, mediátor, showman (angolul ha kell), és mindenekelőtt flexibilis szervezőzseni. Persze a többiek ugyanígy.
Plasztikus szemléltetésként leírom, hogy nézett ki egy nyári hetem tavaly. Voltak ennél nehezebbek meg könnyebbek is, szóval ez a hét akár nevezhető átlagosnak, agyalok, hogy tényleg mindegyiket ilyen húzósnak éltem-e meg. Volt, amikor vidéki bemutató esett be, vagy ivartalanítási műtétnél segédkezés, munkaértekezlet, egésznapos rendezvény, mindig valami más. Sokat segített ősszel-télen a későbbi kezdés, mikor is nem kellett reggel 6-ra mennem, hogy legyen esélyem dolgozni a kutyákkal, mielőtt beüt a hőség. Permanensen kialvatlanul nyilván minden sokkal jobban megviselt, mégis egy lusta dögnek éreztem magam, hogy nem mentem el edzeni már nem tudom, mióta, délutáni-esti programra alig lehetett rávenni, és ha volt egy szabad napom, csak otthon akartam lenni és aludni, vagy magam elé bámulni C4H10. Aztán másnap persze már nyüzsgött a hangyatenyészet a fenekem alatt, hogy menjünk kirándulni, kutyastrandra, várost nézni, na KK ilyenkor küldött el a búsba, mert ő nálam jóval többet gályázik.
Vele ellentétben én nem nagyon szaladtam ki a 8 órás keretből, de az tuti, hogy újságolvasásra, fészbúk-tekergetésre nem volt alkalmas ez a meló. Tudom, más is ennyit dolgozik és többnyire nem is szereti a munkáját, és mellette még futni is elmegy meg főz és takarít és gyereket nevel, én pedig csak kutyázom, aztán mégis kész voltam, mint a mateklecke. Öregszem vagy mi.
Hétfő
Majdnem mindenki szabin van, többek között a kennelesünk is, szóval ketten pucoljuk ki a bentlevő kutyákat. Összelapátoljuk a szilárd végtermékeket, slaggal nyomatjuk a hígabbját – ha elbénázzuk, visszacsap pofába – , felsúroljuk Fertixszel, slag megint, lehúzzuk a nagyja vizet, hagyjuk száradni. Friss vizet öntünk a vödrökbe, akinek gyógyszer, szemcsepp, fülcsepp, ráolvasás kell, lekezeljük. Mire végzek, indul a vakvezetőkutya-kiképzős OKJ tanfolyam, amit hétfőnként én tartok. Gyakorlati témánk van, tehát ugyanúgy megyek ki a kutyával, mint egyébként, csak amellett, hogy figyelem a kutyát és tanítom, még magyarázok is és kérdésekre válaszolok. Az utca embere természetesen ma sem maradt otthon, és messzemenően nem zavartatja magát attól, hogy feszülten figyelünk, egymással vagy a kutyához beszélünk, ő azért kérdez, mesél, ámuldozik. Két menetet nyomunk két kutyával, hogy a különbségeket is megtárgyalhassuk.
Mire visszaérünk, már száraz szivacs az agyam, és még csak akkor veszem elő a két képzés alatti kutyámat, hogy dolgozzak velük, egy-egy kis kör még mindkettővel belefér. Aztán levezető kifuttatás, Ardiék is becsatlakoznak, etetés, haza. Szerencsére a sajátjaim is eléggé kidöglenek délutánra, mert amikor épp benn vagyok a sulin kutyát cserélni, ők is rohangálnak egy nagyot, így legalább nem kell külön sétálni velük.
Kedd
Délben indul a nap – alhatok tovább! – , kifuttatással kezdek, közben átveszek egy kölyöknevelő által képzésre behozott ebet (kötelező szipogás, hiszen egy év alatt megszerette, összenőttek, és most el kell válniuk, totál érthető, de engem is megvisel az érzelmek áradása), új kutyának friss víz, enyéimnek etetés, majd irány a sztráda a céges kisbusszal és 200 km vezetés. Ahogy megérkezem, csak ledobom a cuccom a szállodában és megyek találkozni a kliensemmel, összeszoktatni őt az általam képzett kutyával. Ez a legnehezebb része a munkámnak talán, elérni, hogy a kutya rácuppanjon az új gazdájára, a gazdát megtanítani a kutyázás magasiskolájára – olykor anélkül, hogy az alapjai meglennének – , felkészíteni őket arra, hogy egy független vizsgabizottság előtt bizonyítsák, képesek önállóan együttműködni. Közben figyelni a kutyára, a kliensre, forgalomra, a választott útvonal biztonságos mivoltára (máshogy kell közlekedni kutyával, mint fehér bottal), felmérni az egyedi korlátokat vagy igényeket, és ehhez igazítani a tanítást, a kutyát, időzítést… két útvonalat járunk be a háromból*, a végére mindannyiunknak lóg a nyelve, főleg mentálisan.
*Három olyan útvonalat kell begyakorolni a vizsgára, amit a kliens ténylegesen, gyakran használ, minimum 40 percig tart, és adott számú akadályelem (úttesten átkelés, ajtón áthaladás, zebra megtalálása, zárt térben viselkedés, stb) található rajta
Szerda
Ma van a tegnapi később kelés böjtje, 3/4 6-ig, munkakezdéséig tudunk a gazdival gyakorolni, tehát 5-kor találkozunk a buszpályaudvaron. Ötkor, basszus. (Ez azt jelenti, hogy reggeli nélkül indulok neki a melónak, holott még reggelivel is gyilkos hangulatban létezem kb. fél 10-ig.)
Lejárjuk a harmadik vizsgaútvonalat, szakaszokat ismételünk ha kell, megbeszélünk, egyeztetünk, kidolgozunk. Utána zúzás vissza a szállodába (reggeli!!), összepakolás, irány egy másik, már kutyával közlekedő gazdi, ha már a városban vagyok, segítek neki egy mindennapi problémát megoldani. Busz, 200 km haza, útközben még tankolok egyet, visszaérve szélvédő-bogármentesítés, hogy a következő használónak legyen esélye átlátni az üvegen. Hiába hosszú nyelű a kefe, 157 centis mélységemnek komoly kihívás 250-re nyújtózkodni, benevezhetek a vizespóló-versenyre, mire végzek. Bemegyek az irodába szárítkozni, közben leadminisztrálom az elmúlt két napot, és rögzítem a vizsgaútvonalakat térképen és szöveges leírásban, amíg még friss és emlékszem, merre jártunk.
Saját kutyáimat megint csak kifuttatni és etetni van időm, tele vannak, dolgoznának, furdal a lelkiismeret.
Csütörtök
Végre jut idő a sajátjaimra, egyikkel hosszabb etapot megyek, a másikkal csak rövidet, időre vissza kell érnem a központba, mert igénylők jönnek személyes interjúra. Elmegy velük két és fél óra, minden mozdulatot, kérdést szételemzünk, mert ez az első lépés a megfelelő kutya-gazdi párosításhoz, beáll az agyzsibbadás megint mire végzünk.
Visszahívom, aki közben keresett. Cirka 80 vizsgázott páros tartozik hozzám, mindig akadnak kisebb-nagyobb problémák, külön fejezet lehetne, mennyiféle. Az egyszerűbbeket telefonon is le tudom rendezni, de van, amelyik személyes találkozást igényelne. Nagyobb volumenű utógondozást csak hetekre előre tudok vállalni vagy a páros behívásával, vagy kiszállással, persze ehhez buszt, szállást, segítséget is kell szereznem.
Péntek
Reggel megyek egy kört egy ajándékba felajánlott kutyával, figyelem, alkalmas lehet-e erre a munkára, van-e kizáró tényező. Persze ezt is naplózni kell, többen teszteljük, aztán összevetjük az eredményt. Utána előkapom megint a sajátokat, azzal megyek ma hosszabbat, akire tegnap kevesebb idő jutott, kiképzési napló ezeknél se maradhat el, és ha már gépnél ülök, levelezek is egy sort, meg zsonglőrködöm a következő heti naptárbejegyzéseimmel. Többen is használni szeretnénk a céges buszt, szoros a time-share, kutyás bemutató is lesz, az vállalja el, akinek valahogy belefér. Hello megint szervezés, te drága, már hiányoztál.
Levezetésül előkapom azon tanoncomat, aki visszakerül jövő hétre a kölyöknevelőjéhez nyaralni, és irány a kád, nem mehet ki koszibüdin. Egyikünk se örül a procedúrának, én nem tudom, a kutyakozmetikusok hogyan csinálják, de a végére szerintem a kutyánál is csatakosabb vagyok. Megszárítkozunk, kivételesen a saját autómmal szállítmányozom el, hogy egyenesen hazamehessek utána. KK persze nem örül az extra szőrhullatmánynak, én viszont utat spórolok, ahol csak lehet, így is lótifuti az indián nevem.
Szombat
Bevállaltam az egyik napot hétvégére kennelezni (akkor is felosztjuk egymás között a hétvégéket, amikor nincs szabin a kenneles, hisz nem dolgozhat hét napot). Nyáron a téli takarítás tűnik gyorsabbnak (forgácscsere), télen a nyári (slagozás), igazából azon múlik inkább, épp hány kutya van benn, meg vannak-e kölykök, na ez utóbbiakkal van nagyon sok extra meló, pláne amikor már mászkálnak és mindenáron segíteni akarnak, három van feszt a lapát útjában, a többi meg a seprűt támadja ádáz tejfogcsattogással. Qrva cukik amúgy, csak a meló nem halad.
Dorisék alaposan lefáradnak, míg a kennelpucolás alatt a nagy udvarra kiengedett labikat nevelik. Kemény meló ám ennyit megkergetni, összeterelni, szétválasztani, megdugni és földbe döngölni, na.
Vasárnap
Szabaaaad! Rohadt gyorsan elszáll…
