Néha történik olyan csoda, hogy felkérést kapok: tegyem magam hasznossá a hivatalos szakmámban, vagyis kertészkedjek. Örülök az ilyen alkalmaknak, mert egyrészt nem rozsdáll be e téren se az agyam, se a metszőollóm, másrészt meg szeretek zöldben tevékenykedni. Pláne, ha a kutyák is jöhetnek.
Ez alkalommal jöhettek. Nem voltak ápolt virág- és zöldségágyások, amiket széttaposhattak volna, túl sok felzabálnivaló mérgező növény se (na meg miután Ardi kölyökkorában végiglegelte a társasházunk kertjében fellelhető összes tiszafát, gyöngyvirágot, páfrányt és nem lett semmi baja, kevésbé aggódom). Tomboltak is, kergetőztek, birkóztak (khm. Szóval Dorka lincselte Ardit), minden nagyobb levágott ágat elloptak, füvet zabáltak, kihányták, aludtak, házat őriztek. A létező legkevésbé se zavarta őket, hogy nem ők vannak otthon, vérfagylalón ugattak a hazatérő háziakra.
Jóval könnyebb nekem is így dolgozni, egyrészt amikor hullafáradtan hazaesek, nem kell már levinni őket sétálni – annyira kidöglöttek ők is, hogy csak benyomták az arcukba a vacsit és mozdulatlanul horpasztottak reggelig – , másrészt napközben sem kell azon aggódnom, hogy jaj ki viszi le őket, meg hogy sietnem kell haza. Halál kényelmes lenne, ha jóval több kutyabarát munkahely létezne*, igazából egy csomó munkakörnél semmi nem indokolja a (persze jólnevelt szobatiszta) négylábúak kitiltását.
*meg persze munkahelyi óvoda, napközi animátorokkal (hogy ne kelljen kulcsos gyerekként lógni a lakótelepen ja nem, az a ’80-as évek, ma a ZP a gyerekmegőrző vagy a plázák) és egyáltalán, a napi 8 óra nem 10-12-t jelentene valójában, mert “bármikor felvehetünk helyetted mást”.
És a bilibe lóg a kezem, igen.
