Nyaralás félgőzzel

Születésem félszázados évfordulóján sírva ébredtem.

No nem a korom, hanem a karom miatt zokogtam elkeseredve. Úgy belobbant a vállam, hogy minden mozdulatnál a csillagokat láttam. Ötvenet.

Aznap dolgoznom kellett volna, nem tartottam valószínűnek, hogy akár egy üres virágcserepet arrébb tudnék tenni, nemhogy tele zsák földet, tálcányi növényt. Azt valahogy túlélem, hogy nem megyek melóba, de pár napra rá nyaralás volt betervezve, évek óta végre. Oké, hogy voltunk két éve három napot a tengerparton, de akkor kénytelen voltam magammal vinni az épp képzés alatt levő, full szocializálatlan, traktorbelsőben felnőtt vakvezető-tanulómat, hát az nagy élmény volt. De most csak mi hárman, lefoglaltuk a szállást, elterveztünk mindent… erre ez.

A háziorvosom persze szabadságon, a helyettesítő orvos még két másik körzetet is visz, mindegy, végigültem (közben időnként kimentem a folyosóra, hogy a házi megfigyelő rendszerünk mikrofonján át rádörrenjek Krafira, aki a legkülönbözőbb dolgokat vadászta le a legkülönbözőbb helyekről szétrágás céljából, mondjuk legalább addig se üvöltött). Kaptam kétféle fájdalomcsillapítót, mondván, valamelyik csak hat, meg beutalót MR-re. A várakozás alatt persze jól felszívtam magam, én akkor is nyaralni megyek, ha útközben valahol leesik a karom, nem baj, van mááásik.

Rápihentem egy napot, összekészítettem gyulladáscsökkentőt, fájdalomcsillapítót, jégzselét, gyógykenőcsöt, miatyánkot, és indulás. Tulajdonképpen az egész nyaralást Krafi köré szerveztük, úgyhogy őt se hagytam otthon.

Pontról pontra szépen végigvettük a tervet. Indult két collie ledarálásával (bocs a sokkért, Asszírka), meg naaagy sétákkal a pannonhalmi apátság körül. Az éjszakai túra különösen izgi volt, nem mondanám, hogy sok hasznát vettem a vakos pályafutásom alatt tanultaknak, mert azoknak inkább városi környezetben illetve zárt térben van értelme, itt meg erdő volt és földút. A másnapi körön viszont készültek szépséges fotók is a sok szépséges szőriről.

Természetesen ő megy elöl
Mi vagyunk a skótok, avagy emós fiúcsapat lemezborítója
Angolkert? Bevesszük!

Indultunk utána Tatára az Öreg-tóhoz, bár olyan szél fújt, hogy nem voltunk biztosak benne, egyáltalán kiengednek-e minket a vízre. Mindegy, nekiindultunk, bár tök egyértelmű volt, hogy fél karral evezni kábé ugyanolyan, mint egy kézzel tapsolni, nagyon zen, de fogalmam sincs, hogy kéne. Gondoltam, maximum toligálom a kis szőrseggűt a deszkán, úgyis csak ismerkedés a vízzel a fő program.

Háát… kiengedtek minket a suposok, nagyon rendesek voltak, pedig Krafi indulásnak jól megugatta őket. (Aztán lehet, hogy pont ezért, vesszen vízbe az agresszor?!) Komolyan, elvileg a sheltie egy barátságos, bújós, édes kis kutyafajta, ez a kis szargombolyag ehhez képest rohadt bizalmatlan, ha bárki barátkozna vagy csak ránéz, azt jól megugatja. Ha meg valakitől megijed vagy simán csak nem szimpi neki, akkor indul, hogy meg is harapja. Szétég a fejem. A reflexeim ugyanakkor ennek köszönhetően rettentően kiélesedtek, elkezd rosszul állni a füle és rögtön rámorranok. Így béke van. Többnyire.

Na a deszkán nem volt nagy hangja. Respekt, hogy ráment egyáltalán, mert úgy imbolygott az egész tákolmány, hogy én is tengeribeteg lettem. A full gyakorlott collie-k némi egyensúlyozás után inkább az úszást választották, boldogan célbavették a partot, kösz gazdi, de szopjál egyedül. Krafi ugrált a deszkák között egy ideig, aztán leesett, oké, hogy mentőmellény meg minden, innentől ő is inkább maradt a parton skótbulizni. Mindegy, a lényeg (ismerkedés a deszkával fotó) meglett.

Nem felhőtlen a… milyen mosoly?

Vezettem tovább Pestre, más barátokkal is találkozni, vállam még ekkor is egész jól bírta, csak estére könyörgött a jégzseléért. Krafi kipihente magát a kocsiban, úgyhogy be tudott szállni a Városligetben bandázó kutyák közé a rohangálásba.

(Na ez az, ami itt nagyon-nagyon-iszonyúan hiányzik. A napi kapcsolat más kutyákkal, szabadon játszva. Oké, tudom, sok a neveletlen, behívhatatlan, veszélyes kutya is Magyarországon, rizikós tud lenni a dolog, de basszus, itt… kábé semmi lehetőség nincs a póráz nélküli szaladgálásra, szocializációra. És bár jóval kevesebb itt a kutya, arányaiban sokkal több a neveletlen, szocializálatlan és pórázon agresszív… de ez egy másik poszt lesz. )

Penny, Krafi, Pakli

Másnap reggel bandáztunk egyet a Duna-parton is, aztán indult a legnehezebb szakasz: Pestről Szlovénia nyugati csücskébe, a hegyek közé eljutni. Embernek is uncsi, hát még egy tíz hónapos kölyökkutyának, de nagyon jól bírta, sapkát le. Az út végét extrán megszívtuk, mert én azt hittem, Kobaridban, egy folyóparti városkában van a szállásunk, de nem, onnan még fel kellett autókáznunk egy sok hajtűkanyaros utacskán valami hegyi faluba, ahol kérdezősködéssel derült ki, hova is kell mennünk, mert se utca, se házszám, se térképmelléklet nem volt megadva a booking.com-on, csak a ház neve. Ahhoz meg azért nagy volt a falu, hogy a feltett fotók alapján kiszúrjam, melyik is az. Készpénzt persze elfelejtettünk vinni (lúúúúzerek), kaját elfelejtettünk venni, de ami nagyobb baj, hogy piát is, szóval elég morcosan ücsörögtünk az egyetlen, kártyát is elfogadó, vacsorát csak előzetes bejelentkezésre adó vendéglátóhely teraszán, egy pohár szörnyűrossz bor mellett.

Legalább a kiskutya vidám volt, hogy végre kiszabadult a boxából, rohangálhat, finom tyúk-, macska- és mindenféle egyéb szagok vannak, új idegeneket lehet megugatni, a fáradtságtól őrjöngve a csilláron ugrálni, majd rajtaütésszerűen elájulni. És remekül bírta a következő napot is, mikor megint autóztunk/álltunk a dugóban(!)*, de legalább kirándultunk is, aztán kajáltunk valamit, megint kirándultunk, strandoltunk, illetve én strandoltam, mert csak én lehetek olyan hülye, hogy a 9ºC-os vízbe többször is beleugrok.

*ez a dugó-dolog sokkoló volt. 25+ éve járok többé-kevésbé rendszeresen a Júliai-Alpokba, de ilyen tömeget még nem pipáltam. Igaz, augusztusban, főszezonban szerintem egyszer se jártam ott. Népszerű lett a völgy, mert egyrészt nyilván gyönyörű, másrészt a régen extrémnek számító sportok egyre biztonságosabbra szerelődtek, ahol régen az erőnlét, ügyesség erősen szűkítette a mezőnyt, ott már kábé bárki labdába rúghat. Ennek köszönhetően hatalmas lett a környezeti terhelés, rengeteg autó pöfög és próbál eloldalazni egymás mellett az időnként egysávosra szűkülő úton, az éttermekbe alig lehet bejutni, ahol régen ketten voltunk a túratársammal, nyüzsög a nép. Halak, vadak elbújnak. A környék központi kisvárosa háromszorosára nőtt, áruházak és szupermarketek terpeszkednek a városhatáron, ahol nemrég még csak egy kis koszos benzinkút volt. Elszomorító. És örülök, hogy én még láthattam alig ismerten, néptelenül.

A vállam köszönte szépen, remekül volt, direkt az ő kedvéért mártóztam bele teljes korpusszal a jeges folyóba, hátha jót tesz neki a hideg. Jót tett. Vagy az is lehet, hogy a sokk miatt (most meghalunk, itt nem hisztizhetek, mert életveszély van?!). A kiskutya közben vígan rohangált a part menti sekélyesben, időnként beleivott, neki is tetszett a Soča.

Boldog pacsálás
Dorciék is álltak itt…

És ettünk igazi trentarski krafit, szárított körtével, mazsolával, fahéjjal, rengeteg vajjal. Mmmmm!

Nagyon édes
Kiskutyával pózol a vízesés
A Soča Kobaridnál
A szállásunk fölött toronyló csúcs, a Krn

Aztán tovább Triesztbe, ez már legalább nem volt olyan hosszú autózás, és megálltunk egy kicsit csobbanni is.

Azért elég bizalmatlan még, ha boka fölé ér (nem tudja, hogy hasalok)

Mindenek előtt taliztunk a helyi sheltie-cimborával; egyre világosabb, hogy Krafi inkább a saját neméhez vonzódik, bár lányokra is ráugrik, de fiúkra sokkal lelkesebben. De hát ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak? (Az, aki nemsokára kigolyóztatja. Mondjuk nem ezért.)

Amennyiben Filippo a klasszik gold sable, akkor Krafi leginkább grey sable. Vagy KK meghatározása szerint koszos répaszínű

A megérkezés itt is parádés volt. Parkolóhelyes szállást kerestem eleve, mert Triesztben az utcán parkolás a belvárosban abszolút mission impossible, azt írta a szállás, privát parkoló áll rendelkezésre, foglalni kell. Szuper, csak épp sehol nem lehetett jelezni az oldalon, hogy oké, akkor foglalnék. Sebaj, felhívom őket, kérdem, parkoló? Hát az tele van, sorry… mindegy, megoldottuk. Hatoljunk be akkor az épületbe. Nagy apartmanház, kapu nyitva, eddig jó, na de hogy jutunk be a szobába? És egyáltalán, melyik az? Sehol senki, felirat a falon: check-in 14:00-tól, recepció nyitva: 13:00-ig. Ó, jee. Kulcsszéf a falon, kód sehol, csesztek elküldeni. És persze pisilnem kell.

Ha nem jön épp egy ott lakó pár, akik beengedtek minket a kulcsszéfbe, másnap reggelig ott tanyáztunk volna az előtérben. De jöttek (örök hála), így némi toalett, zuhany, punnyogás után birtokba vettük a várost.

Triesztben alig fotóztunk, de mivel pont akkor olvastam a soproni fakivágásokról, ezt le kellett kapnom, hogy mennyire fel van itt nyomva a járda, ráadásul ez nem is holmi betonjárda, hanem középkori kőlapok, és mégis maradhatnak a fák.

A várost, ami nagyon tetszik nekünk, de az osztrák rendhez pillanatok alatt hozzászokott lelkemnek néha ijesztően káoszos. Lüktetőn eleven és helyenként nagyon koszos. Kedves és közvetlen, de totál mindenbe beleszarós. Azt hittem, az osztrákok nem használják az indexet a közlekedésben, de az olaszokhoz képest az irányjelzés félistenei. Triesztben hiába van két párhuzamos sáv, mindenki középen megy. Beszélnek angolul, de biztos ami tuti, azért olaszul szólítanak meg. A kaja olcsó, a benzin drága, a koktélokban nem spórolnak az alkohollal. Rengeteg a kutya, ugyan mind pórázon, de mégis jól szocializáltak és barátságosak. A pisijüktől viszont erősen bűzlenek a sarkok, oszlopok, zöld nem sok van, és augusztusban az is sok helyen kiégett, poros. A sziesztához azonnal alkalmazkodtunk, nem is lehetett mozdulni a déli órákban a melegtől, Krafi is örült, hogy végre békén hagyjuk, reggel és este éltünk… de csak fékezett habzással, mert ekkorra mondta a vállam azt, hogy na akkor ő kinyaralta magát, innentől nem mozdul.

De sehova. Könyökből kellett megoldanom, amit meg akartam. Meg bal kézzel. Namármost, én annyira jobbkezes vagyok, hogy ugyanazt a labdát, amit jobbal 20 méterre dobok, ballal félre vagyok képes, kábé magam elé, mint egy kétéves totyi, aki épp most tanulja koordinálni a végtagjait.

Na és akkor oldd meg az evést. A kilincsért, pohárért, kulcsért nyúlást. A feneked kitörlését, utána meg a bugyid felhúzását…

Egész profi lettem egy idő után, bár hamar leszoktam arról, hogy a jobb zsebembe tegyek bármit, de a villával már olyan ügyesen bántam, hogy kacérkodtam az evőpálcikák új oldalról megismerésével (na jó, ennyire bátor mégsem vagyok azért). Az igazi kihívást az alvás jelentette, hanyatt nem jó, baloldalt fáj, jobb oldalon és hason teljesen felejtős. Az első két pózt váltogattam, párnákkal rásegítve és kipolcolva, a szlovén szállásunk párnái istenien beváltak, az olaszé kevésbé, KK túl meleg és nagy, Krafi meg nem tűrte, hogy ily módon hasznosítsam a kis testét.

Szóval ez azért eléggé lenyomta a hurrányaralunk fílinget, nyomott voltam és morcos, amit csak az esti gin alapú koktélok oldottak némileg. Hogy miért nem ittam akkor nap közben is?

Hé, épp hogy csak elindultam a lejtőn a hivatalos vénüléssel, nem kéne rögtön kimaxolni alkeszsággal is. Ráérek arra még…

Azóta hazaértünk, eltepertem ügyeletre, ahonnan elzavartak, mert nem vérzek és nem is vonyítok, nincs itt semmi vészhelyzet. A vállam meg, ez a szenya, sokkal jobban van, mióta itthon vagyunk. Na ennek a pszichés hátterét magyarázza meg nekem valaki.

This entry was posted in utazás. Bookmark the permalink.

Comments are closed.