Dorcinak nem jó a pocija. Azt hinnéd, ez azzal jár, hogy leviszem, és ész nélkül rohan az első bokor alá megkönnyebbülni.
Hát nem.
Először is, vannak a Kedvenc Kakilóhelyek. Közös jellemzőjük, hogy kemény talajú mind, lehetőleg beton vagy viacolor, ami normál működésnél elmegy, ellenben híg termésnél fejben könnyed esőtáncot járok, hogy mielőbb eltűnjenek kutyatartásom felvakarhatatlan nyomai, nem mintha a park körül tenyésző általános, 3 kupac/négyzetméter látványon sokat segítene, de én akkor is cikinek érzem, ha mások nem.
Na szóval, Kedvenc Helyek. Első körben a játszótér mellett ferdén parkoló autók között. Bár lehetne e szűk helyen belül bárhol, de nem, Dorci a vezetőoldali ajtó előtti 10 centis sávot preferálja. Ha netán véletlenül akad olyan jármű, amiben ülnek, lézerpontosan megtalálja. Második helyezett az a foghíj, ahova épp beállni készül valaki, kínos mosollyal toporogva integetek, várjon egy strófát.
Megvan a hely, indul a rituálé, vagyis minimum hetvenhétszer körbe kell forogni, kellőképp letaposva a seggét csikiző magas füvet (ismétlem, betonon imádja csinálni főleg), az esetleg előforduló kígyókat és skorpiókat, elegyengetni a megszentelendő porondot (beton, még mindig). A hetvenhatodik körnél eszébe jut valami, egy ideig bambán bámul maga elé, látszik, hogy totál kiment a fejéből, mit is akart itt. Görbe hát kiegyenesedik, bóklászás tovább, a következő autóközig, ahol is eszébe jut: ja igen! Szimatolás, körözési procedúra reload, addigra eltett zacsit újra kezemre húz, még örülök is, mert ez a hely közelebb van a kukához mint az előző, a fene szeret fél utcányit sétálni a penetráns csomagot lóbálva. Ezúttal egy magasabb padlójú városi terepjárócsoda mellett készül alkotni, vesztemre: kényelmesen átlát alatta, tehát amikor a kocsi másik oldalán elmegy valaki, ez legott megzavarja a koncentrálásban, fél szemmel rám sandít, kornyadtan biztatni próbálom, de innen már veszett fejsze, sóhaj, zacsi kezemről le, Dorka kocsik közül ki.
Újabb pár méter és autó után csapó 3, itt már kezdek feszülni, próbálom kifelé a megtestesült türelem és megértés joviális légkörét sugározni, de már azt se tudom, hova nézzek, ha rá, számonkérésnek veheti, ha másfelé, azt hiszi, tán nem is érdekel heroikus erőfeszítése. Drukkolok csendben, számolom a köröket (hetvennégy, hetvenöt…), néha félhalkan lelkesítő “csináld!”-ot mormogok, biztatón mosolygok ha rámnéz, alhasam együttérzőn megfeszül, együtt készülök a csodára az ebbel, és igen, már görbíti a hátát, mindjárt! erre Ardi, aki elunta a szöszmötölést, szokásos visszafogott stílusában odaüget nagytesóhoz, és hanyag közvetlenséggel a seggébe szagol.
Áááááááá!
Haladunk autóról-autóra, néha bepróbálkozik, aztán elfogynak az autók, innen csak a B terv jöhet, de az már nem az igazi, meg érzi, hogy kicsit unom, ez még hagyján, de nagyon kell pisilnem, biztos az együtt-erőlködéstől. Csak azt veszi le, hogy gazdi ideges, oldalvást pislog rám, de hiába mutatom neki lelkesen a többi kedvenc helyeit: na, itt a járda közepén a kapu előtt? Rokiparkoló zugában? Játszótér utáni két fa között, na? Ez sem? A templom előtt sem?? Egyik sem nyert, már csak lankadt körözésekre futja, de abból akár egy madárfütty is kizökkenti. Nehéz sóhajjal elhagyjuk a placcot, felkészülök az ügyeletben töltött délutánra, minden belemélyedős elfoglaltságot elnapolok, mert ha a leghalkabb nyiffanás elhangzik, vagy csak felszáll egy kósza fing, nincs mese: rohanni kell.
Ami persze eljön, ahogy mégis elmerülök a hetek óta tartogatott izgi könyvbe, dobok félre könyvet, papucsot, rohanunk le. Most nem érünk el a játszótérig, már az első fánál izgatott körözés, gyorsított és zippelt verziója a hetvenhétnek, de hetvennél így is elakad: nem, ez mégse az igazi, két méterrel arrébb lesz a jó! körözés, áá, itt túlzottan érezni a virágzó orgonát, ez se, kicsit odébb! ringispíl bekapcs, hátha, de most meg a szélirány tökéletlen, dervisezés, itt meg a talajminőség, nem igaz, hogy nem szédül bmeg, ezúttal valószínűleg a földsugárzás zavaró. És a csí. Meg a Merkúr pillanatnyi oppozíciója a Holddal.
Így haladunk röpke ötven-hatvan méternyit. Az utca végénél simán tovább-dilinyózna a sarkon túl, de kijövök a sodromból és ráripakodok: gyere vissza és csináld, cseszd meg! És jéé! némi toporgás (azért még vacillál, de már csak öt méteres szakaszon belül pingpongozik) után voilá! Vigyorog és csóvál, rettentően örül annak a három cseppnek.
Mit mondjak, én is, béke van és nyugalom, lelazult boldogság.
A következő – csendben eltöltött félóra után elhangzó – nyiffantásig.
